Népszabadság • Serfőző Melinda • 2007. május 23.
Súlyos könyv a most megjelent U2 by U2. És nem csak azért, mert legalább három kilót nyom. Sokkal inkább azért, mert olyannak mutatja a zenekart, amilyen valójában lehet: tele hibákkal, hiányosságokkal, amelyek persze nem gátolják meg, hogy a világ egyik legsikeresebb együttese legyen.
Csak hát egy rajongó nehezen dolgozza fel, ha azt olvassa Larry Mullentől: "Néha muszáj hangosan röhögnöm, amikor mitikus csapatként vagy saját sorsukat irányító cégvezetőként írnak le minket. A U2-ban lenni inkább olyan, mint egy elszabadult vonaton utazni, az életedért aggódva kapaszkodni." Vagy amikor Bono bevallja, hogy bluest akkor hallott először, amikor már befutott zenekarként Keith Ritcharddal találkoztak, aki megütközve azon, hogy Bono nem ismeri a műfajt, mutatott neki néhány lemezt. Vagy amikor azt mondja: "csak akkor lesz az emberből rocksztár, ha nincs ki a négy kereke... Ha épeszű vagy és kiegyensúlyozott személyiség, akkor anélkül is jól érzed magad, hogy esténként hetvenezer ember sikoltja az arcodba, mennyire szeret."
Persze épp ezektől jó a könyv: a több mint százötven órányi interjúban a tagok őszintén beszélnek mindenről, ami eddig megtörtént velük. Arról, hogy igazából tervek, elvárások nélkül, inkább csak mókából alakultak, és akkoriban egyikük sem tudott zenélni. Arról, hogy Bono gyakran egész sorokat "bongolul", vagyis halandzsázva énekelt még akkor is, amikor a dal már készen volt, mert a szöveget eleinte nem tartották igazán fontosnak. Hogy az első lemezszerződést egy női vécében írták alá, a felvételen pedig annyira izgultak, hogy a ritmusszekció képtelen volt tartani az ütemet. Hogy milyen gondolatok, érzelmek vezettek odáig, hogy az October című korong készítése közben majdnem felbomlott a banda.
Sok-sok apró történettel jutnak el oda, hogy profi zenészként nincs eljátszhatatlan dallam, hogy a dalszöveg egyetlen lendülettel készül el, és tudatosan állnak oda értékek, ügyek, missziók mellé. Ezeket a történeteket gyerekkori fotók, családi és osztályképek, turnékon, bulikon, stúdiókban készült felvételek sokasága teszi teljessé, amelyeket a tagok saját személyes gyűjteményükből kölcsönöztek a könyvhöz.
De nem esnek abba a hibába, hogy azt állítják: most már mindig minden tökéletes. Bono bevallja, hogy máig vannak pillanatok, amikor nem hiszi el, hogy képes lesz kiállni a színpadra, és kiénekelni bizonyos hangokat. Edge kijelenti: harminc év után is még mindig tanulnak. A címben feltett kérdésre pedig Larry ad választ: mert valaki a tubus rossz végéről kezdi kinyomni a fogkrémet.
Népszabadság • Serfőző Melinda • 2007. május 23.
Népszabadság • Serfőző Melinda • 2007. május 23.
