Palya Bea, Krsa (PASO), Kollár-Klemencz László, Volkova, Bognár Szilvia, Varga Veronika (Babra), Takáts Eszter és Veni megosztják viszonyukat a gondviseléssel vendégszerzőnkkel, Szabó Jánossal.
„A gondviselés az emberi sorsba nem avatkozik, mert ez a szabadság megsértése lenne, ilyesmit nem tesz. Amit tesz, hogy szüntelenül olyan helyzeteket kínál, amelyek, ha helyesen választunk, fölemelnek, ha ostobák vagyunk, persze maradunk ott, ahol voltunk, vagy még jobban elmerülünk.”
(Hamvas Béla)Ami igazán számít, az az intuíció.
(Albert Einstein)
Ez a két idézet inspirálta a körkérdést, amit kedvenc előadóimnak tettem fel:
Voltál olyan élethelyzetben, amikor a gondviselés keze (intuíció vagy isteni sugallat) vagy a gondviselés küldötte segített ki?
Sok ilyen helyzet volt egész életemben, ezért nehéz is bármelyiket kiemelni, régebben ösztönnek neveztem, most pedig már éberségnek, és jelenlétnek. Mert igazából most már én is tudatosabban alakítom úgy az életemet, hogy együttműködjek az angyalaimmal az életem megfelelő minőségének erősítésében, megélésében. Amikor csak tehetem, sétálok és szoktam napi szinten jógázni is, hetente többször meditálni és legalább heti egy meditációs, vagy mantrazenét csinálni. Édesanyámtól kaptam sok segítséget az életben.
Az én dalszerzői munkám alapját jelenti az, hogy megtanultam hallgatni az intuícióimra. Gyakran olyan témákról írok dalt, amelyekről mások "nem szoktak", vagy "nőnek azt nem illik", vagy egyszerűen csak rettegtem tőle. Ilyenkor az intuícióim vezetett el ahhoz, hogy leüljek, elkezdjek róla írni, dallamvázlatokat gyártani, akkor is, ha nehéz. Ebben segítséget nyújt a kreativitástechnikák használata, egy tudatos tevékenység-rendszer, amelyet hosszú évek alatt kialakítottam. A „Tükör” című dalom a negatív testképről szól, pontosabban annak átírásáról: „Szép vagy úgy ahogy vagy” - éneklem a refrénben, öt negyedben. Rettegtem, amikor ezt a témát kibontakozni láttam papíron, és amikor gyűlt hozzá a zenei anyag. Még jobban rettegtem, amikor először játszottunk koncerten. A fogadtatás? Nyolcszáz hangoson nevető, tapsoló, sikító ember, aki állva tapsol. Gyakran azok a témák hordozzák a legtöbb kincset, amelyekről a legnehezebb írni. De azok hordozzák magukban a legnagyobb kincseket is: áttörést, kapcsolódást másokhoz, egy dal szárnyalását.
Kis túlzással azt mondhatom, hogy az egész életem egy folyamatos sugallat. Épp egy új regényen dolgozom most, aminek a fő témája: Isten – ember és az állatvilág tiszta szereteten alapuló viszonya. Hiszek Egy Istenben, az Isten és ember közötti erős kötelékben, ami az ember alaptermészetéből fakad. Úgy érzem, hogy itt a természetben, állatokkal körülvéve még közelebb vagyok ehhez. Számomra mindenek felett áll az alapszeretet, az evangéliumok tanítása csak másodlagos. Ezt az ősi kapcsolatot keresem a zenében is, mert ezt súgják nekem. Időnként érzem ezt a kapcsolódást a bőrömön is és olyankor még közelebb tudok kerülni Istenhez. Ebbe a szeretetteljes alapállapotba próbálom bevonni a környezetemet és örülnék, ha az egész életemen ezt végig tudnám vinni. Így élt édesanyám is, én ezt hoztam magammal a családomból. Ezért is fontos számomra a természet és az állatok közelsége, hogy aszerint éljek, ami miatt Isten ideteremtett a Földre. Ezt a transzcendens jelenlétet tudatossággal hozom be az életembe és az egómmal együtt vezetjük a „lovakat”. Tehát engedem, hogy ne pusztán racionális döntéseket hozzak, hanem ez a transzcendens jelenlét vezesse lépéseimet, döntéseimet, aminek én csak a kísérője vagyok. Ha ebből az alapállapotból kiesek és megtorpanok, vagy hirtelen akadályokkal szembesülök, akkor megpróbálok együtt áramolni a változásokkal. Minden dologban ott van az isteni jelenlét. Ha nem lenne ott, nem hinnék benne.
Hiszek a gondviselésben, folyamatosan kapok olyan lehetőségeket, új utakat, amelyeken tovább indulhatok. Számtalan találkozásra, zenei együttműködésre is igaz ez, de a gondviselés ilyetén módon legegyértelműbben abban érhető tetten, hogy bennünket Zolival (aki a párom, zenekaraim zeneszerzője, vezetője és nagybőgőse is egy személyben) összesodort az élet. Ha nem így történik, talán nem is lennének saját formációim, produkcióim.
Volkova Krisztina (Muzsik és Volkova / Napfonat)
Mindenben érzem egy magasabb erő, nevezzük gondviselésnek vagy Istennek a jelenlétét. És ha épp van egy depresszívebb időszakom, akkor talán épp ennek a hiányát érzem.
Igen, voltam és szerintem, szinte minden helyzetet így élhetünk meg, amikor az ego és a szorongás miatt belénk rögzült versengési sémákat képesek vagyunk legyőzni és engedjük, hogy a gondviselés keze segítsen fordítani egyet életünk kerekén. Amikor tudunk olyan megoldást találni, amit nem a félelemből elkövetett egymás legyőzése vagy elkerülése, hanem az együttműködés erejébe, tehát a magunkba és a másikba és az egymás kölcsönös felemelésébe vetett hit mozgat. A pozitív fordulat szerintem az, amikor ezt belátjuk, és már ez lesz a további életünk attitűdje és mozgatórúgója.
KRSA (Tóth Kristóf - Pannonia Allstars Ska Orchestra)
5 éve egy éjszakai buszon utaztam Mianmarban Baganból, a régi buddhista vallási központból, Yangonba, az ország legnagyobb városába, a volt fővárosba. Egy hasonszőrű szóló utazó mellé szólt a jegyem. Röviden bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, hogy egy mexikói fotós, aki a latin-amerikai National Geographic-nak készít anyagokat. Mivel én is nagyon érdeklődöm a fotózás iránt és ilyen céllal is jártam az országban, ezért egyből elkezdtünk beszélgetni. Viszont még mielőtt igazán belemelegedhettünk volna odajöttek hozzám, hogy megkérjenek, hogy szálljak át egy másik buszra, mert véletlenül több jegyet adtak el erre a járatra. Mivel egy háromfős család csak így tudott közösen utazni, ezért belementem a dologba. Gyorsan történt minden, úgyhogy nem cseréltünk kontaktot a sráccal, amit utólag eléggé bántam, de, hát így alakult...
Yangonba érkezés után egyből felmentem napkeltét fotózni a Shwedagon pagodához. Végül a buszváltás miatt egy jó darabig a sofőr mellett utaztam egy háttámla nélküli széken, így az alvás szinte teljesen kimaradt. Emiatt, mielőtt nyakamba vettem volna a város többi részét, úgy gondoltam, hogy becsekkolok a hostelbe minimálisan pihenni, felfrissülni. Ahogy megérkeztem a címre, ott állt Alberto, a mexikói fotós, aki pont akkor indult útjára. A sors úgy hozta, hogy neki itt volt megbeszélt találkája egy ismerősével. Mentem pihenni, úgyhogy csak pár szót beszéltünk, de ezalatt kiderült, hogy ugyanarra a járatra szól a jegye másnap Indiába, csak az ő végcélja nem Delhi, hanem Kalkutta, így az átszállásig megint együtt utazunk. Most már kontaktot cseréltünk, hogy legalább hajnalban egy transzferrel mehessünk ki. Ő majdnem lekéste az Uber-t, mert bealudt, de aztán még pont meg tudtuk várni, így együtt mentünk. Kuala Lumpurban az átszálláskor elköszöntünk. Mindenki ment a maga útjára.
Jó pár nappal később Agrából a Gangesz mellé, Varanasiba tartottunk volna egy közben megérkezett barátommal. Előző nap részt vettünk egy indiai esküvőn és a sofőrünk szintén bejött a rendezvényre, amin annyira bebulizott, hogy másnap annyira későn indultunk, hogy lekéstük a járatunkat... Repülő helyett hát éjszakai vonattal indultunk Delhiből. Alapvetően 5-6 órás utat mondtak nekünk: este indulunk, hajnalra ott leszünk és így legalább nem bukjuk el azt a napot. Ehelyett végül 23 órásra duzzadt utazás... A vonat eleve 4 órás késéssel indult az állomásról, utána pedig a köd miatt csak nagyon lassan tudott haladni. Jegy pedig csak az egylégterű harmadik osztályra volt, ahol a vagon másik végében elfogyasztott indiai ételek illatát is lehetett érezni, ahogy természetesen hallani lehetett az összes neszt is, a csecsemő sírástól a horkolásig, amint visszhangzottak a térben.
Amíg az állomáson várakoztunk erre a vonatra, egy idő után - amikor már láttuk, hogy nem félóra lesz a csúszás -, eldöntöttük, hogy bemegyünk a fizetős váróba, ahol legalább vannak ülőalkalmatosságok és internet is. Ahogy beléptünk, ott ült Alberto. Mi teljesen véletlenül keveredtünk ide, ebben az időben már rég egy másik városban kellett volna lennünk és ő is csak egy késés miatt jött be. Mennyi volt erre az esély? Ekkor már éreztük, hogy van valami sorsszerű abban, hogy állandóan találkozunk és nem ez lesz az utolsó, amikor látjuk egymást. Mi Varanasi után Nepálba mentünk, ő maradt Indiában, de folyamatosan tartottuk a kapcsolatot.
Pár hónappal később már otthonról írta, hogy jön Európába. Meghívtam Budapestre is, nálam lakott és készített is egy anyagot a "Vizek városa" koncepcióval a fővárosunkról. Közben eljött velem egy vidéki PASO koncertre is, ott is fotózott, aztán másnap hajnalban már Jeruzsálembe repült tovább egy másik anyagot készíteni.
Két évvel később, meghívást kaptam Mexikóvárosba, hogy lépjek fel egy perui ska zenekar vendégeként. Már régóta terveztem, hogy meglátogatom Alberto-t, így ez pont kapóra jött. A fesztivál napjai előtt ő szállásolt el minket és ugyanúgy körbevezetett a városban, mint én őt Budapesten. Főzött autentikus mexikói reggelit, elvitt minket a piacra, a kevésbé ismert tuti helyekre a városban. Még Teotihuacánba is kivitt bennünket, ami a mexikóvárosi dugók miatt egy teljes napos programmá vált, végül pedig ismét eljött a koncertre is.
Azóta is rendszeresen levelezünk. Ki tudja, hogy mit hoz a jövő és hol találkozunk legközelebb?
Alapvetően nagyon bízom az intuíciómban, kevésbé vagyok őrangyalhívő. Igaz, mindent ezerszer meggondolok, mielőtt lépek, de a megérzéseimet sosem hagyom figyelmen kívül, és a sokak által véletlennek vélt eseményeket én általában nagyon is törvényszerűnek látok. Most nehezen találok egy mindent megváltoztató, mindent megmentő szituációt az életemből. Egyébként is, az ilyeneket az ember sajnos nagyon hamar elfelejti. Az biztos, hogy eddig minden nehéz helyzetben ott volt mellettem valaki, akire számíthattam, aki figyelt rám, aki nem hagyott elsüllyedni. Szerintem valahol minden olyan ember segít bennünket, aki értelemmel és szeretettel tudja megtölteni a saját életét, ezzel hatva mindenkire, aki a közelébe kerül.
A nyilatkozó zenészek műveit meghallgathatod, ha rákattintasz a linkre a nevükben.
Képek: Facebook
