Élet- és zenefilozófiájáról e-mailben faggattuk az Angliában élő producert. Olvasáshoz ajánljuk az új lemezét.
Dalok.hu: Emlékszel az első zenei élményedre?
Hypernomad: Nagy valószínűség szerint édesanyám szívverése volt az első zenei élményem, de a vonatzakatolás is komoly beágyazottsággal bír zenekultúrámban a mai napig.
Dalok.hu: Milyen zenét hallgattál gyerekként? Kamaszként? Ma?
Hypernomad: Gyerekkent? – fogalmam sincs, a zenével való kapcsolatom a blues-zal kezdődött tizenévesen, mint Howlin’ Wolf, Muddy Waters, John Mayall, stb. aztán – szerintem – értelemszerűen következett a Doors, Cream, Blind Faith, Colosseum, King Krimson, Captain Beefheart féle zenék. Aztán jött a 90-es évekbeli ’szentháromság’: Tom Waits, Ensturzende Neubauten, Nick Cave (futottak még: Element of Crime, Legendary Pink Dots… stb.) majd Muslimgauze, Fundamental. És itt ér véget a nyugati (illetve bármilyen könnyűzenékkel, popzenenékkel) a kapcsolatom. Borzalmas, üres frázis-puffogtatássá vált a fülemben, ami semmilyen élményt nem tudott már adni, ahogy azt Szabados György fogalmazta meg oly találóan: „Tehát nem lehet zene az, ami nem a lét rejtett vagy kifejezett fájdalmáról szól; az csak valamiféle hangzó blődli lehet. Ez nagyon fontos. Az európai zene - mint más művészetek is az európai művészettörténetben, főleg a legújabb korban - akkor kezdett kiesni önnön kozmikus, elemi indokoltságából, s vált öncélúvá, "kunszttá" és mind lényegtelenebbé, amikor a forma vált uralkodóvá, az artisztikum vált uralkodóvá, a mesterség vált uralkodóvá, a szabályok kezdtek uralkodóvá válni. Geometrikussá, önnön apológiájává kezdett válni az egész, és elveszett az, amiről szólnia kell a zenének.” Ekkortájt akadt kezembe egy balinese gamelan lemez, ami relevációként hatott rám és fordított a távol-keleti tradicionális zenék felé. Bali, Java, Szumátra, Thaiföld, Laosz, Kambodzsa, Japán, Kína, és a legnagyobb szerelem, a koreai tradíció. Mára viszont odáig fajultak a dolgok, hogy szinte semmilyen más által művelt zenét nem hallgatok már, és ha nagy ritkán mégis, az leginkább a 60-70-es évekbeli experimental jazzt jelenti. Sun Ra, Buch Morris, Miles Davies, Arthur Doyle (az ő Bushmanyoga lemeze az egyetlen, amit kb. havi rendszerességgel újrahallgatok), D. Baley, stb. Szóval a mai előadókról nagyjából fogalmam sincs, mivel a sok csalódás kezdte kiölni belőlem az érdeklődést. Egyszerűen semmi olyannal nem találkozom, ami fel tudna izgatni vagy az újdonság erejével tudna hatni rám. Így az érzés egyre erősödik bennem, hogy hasonló tartalmú kijelentésekre ragadtassam magam, mint anno filmesztéta barátom, aki azt hangoztatta erősen, hogy „Tarkovszkijjal meghalt a mozi”. Na, én is kezdem azt érezni, hogy az ember nem csak zenében, de minden művészeti ágban eljutott képességei határához a 60-70-es évekig, addig minden megtörtént, amire képes. És azóta csak újramelegítés, lenyúlás, a trendiség mocsarából kikandikáló, izzadságszagú eredetieskedés, modoroskodás van, tisztelet a nagyon gyér számú kivételnek.
Dalok.hu: Mennyire érzed táplálónak szülőföldedet zenei szempontból?
Hypernomad: Nem jobban, mint bármelyik másik földterület zenéjét. Semmivel sem érzem közelebb magamhoz a magyar népzenét, mint mondjuk a japán shinto-t vagy a thai-gamelant. A magyar könnyűzenéről pedig nem nagyon van mit mondani, Bizottság, előtte es utána síri csend. Na jó, a korai Korai izgalmas jelenség volt akkor (90-92’) , kár hogy az idő múlásával képtelenek voltak átlépni saját árnyékukat, és számomra teljes unalomba fulladt a zenéjük. Vagy manapság, a Jazzaj környéki mozgolódás szimpatikus…
Dalok.hu: Milyen Anglia, ahol most élsz, ugyanilyen szempontból?
Hypernomad: Anglia zenei szempontból – számomra – katasztrófa lenne, ha érdekelne bármilyen szinten is. A közízlés, például a rádiók, és fesztiválok programjai, még rosszabbak is, mint a magyar viszonyok. Továbbá, soha nem fogom tudni megbocsátani az angol zenekultúrának a Beatles-t. Náluk ártalmasabb, kártékonyabb kulturszennyezést senki sem művelt a zene történetében. Hogy egy képzavarral éljek, ez az egész szánalmasan gusztustalan zeneipar meg popzene-mocsár mind-mind az ő köpönyegükből bújt elő, nekik köszönhetjük, hogy a ma embere számára a zene leginkább ezt az általuk népszerűvé tett zenei torzszülöttet jelenti: 2-3 perces ostoba, zeneileg a nursery rhythm-ek színvonalán mozgó butulás - nagyon szomorú történet ez…
Dalok.hu: Hogyan tudsz érvényesülni Angliában? Van érdeklődés a máshonnak jött zene / világfelfogás iránt?
Hypernomad: Fogalmam sincs mi iránt érdeklődnek itt. Mivel nem azért zenélek, hogy érvényesüljek vele vagy bármilyen elvárásnak, trendnek megfeleljek, így nem is tájékozódom ez ügyben. Mindig is civil melóval biztosítottam az egzisztenciámat. Jelenleg, abszolút nem hiányzik a színpad se. Egyre nehezebben viselem a többi ember társaságát, és úgy gondolom, a tömegbe verődött ember a leggusztustalanabb és legveszélyesebb állat a földön. Szóval a jelenlegi, agorafóbiás mizantróp attitűdöm nem éppen a haknizás, népszerűség-hajhászás ideális eszköze. Így publicitás terén, ha megtalálnak, reagálok, de nem vagyok hajlandó lemenni kutyába, meg kuncsorogni, dörgölőzni, smúzolni, ami pedig elengedhetetlen a sikeres és anyagilag rentábilis zenészléthez. Például a jelenlegi érdeklődés, egy hároméves teljes csend után talált meg. Amúgy is elég faramucinak gondolom ezt a népszerűség, mint értékmérő - dolgot, mert miről van itt szó: egy az átlagnál (legalábbis e területen) tehetségesebb, kreatívabb, alkotói képességekkel megáldott embernek kelljen lemenni kutyába, hogy elnyerje a nála gyengébb képességű tömegek tetszését?! Na, ne már…
Dalok.hu: Idézünk a Facebook oldaladon található manifesztumból. „A ritmus tehát a zene lényege és egyben az alkotás egyetlen eszköze”. Ezek szerint a ritmus nélküli zene másodrendű? Világos, hogy az is hanghullámokból áll, de akkor is másképp érzékelünk egy ambient vagy klasszikus művet, mint egy technot vagy afrikai számot.
Hypernomad: A ritmus fogalma számomra nem a ti-ti-ta-t jelenti. Így az általad generált értelmezési szint sajnos nem megfelelő a kérdéskör tárgyalásához. Az általad – egyébként, közel 20 éves gondolataimból - idézett mondat sokkal elemibb szinten próbálja meg kezelni, magyarázni a jelenséget. A ritmus számomra nem szimpla esztétikai jelenség, hanem ennél sokkal elemibb és fundamentálisabb alkotója a mindenségnek: periodicitást, azaz hullámmozgást, energiát, a létezés, a mindenség metódusát, működési elvét jelenti. Mint ahogy az akció másik végét – a befogadást – se feledve szembesüljünk azzal, hogy a zeneként vagy akármiként manifesztálódó energia milyen módon nyer befogadást, azaz megérteni a zene hatásmechanizmusát. Minthogy a mindenség, s benne minden hullámtermészetű, nem meglepő, hogy az érzékelés kulcsa is a ritmus. Fogjon föl akármely érzékszervünk bármit is, nem tesz agyunk mást, mint ritmusokat értelmez. Mindezek biológiai alapja receptoraink tulajdonságaiban és működésében rejlik: „a receptor szerepe abban áll, hogy a hozzájuk érkező ingert az idegrendszer nyelvére lefordítsák. Az agyon belül azonban közös a nyelv, csak egyetlen fajta jel létezik, amelyet a rendszerbe továbbít: az axon minden vagy semmi jellegű kisülése. Az egyedüli változtatási lehetőség, hogy milyen gyakran következik ez be, vagyis a frekvencia a receptor jelértelmezésének kulcsa…” (S. Rose) Ebből kifolyólag, ha a receptor működését legnagyobb részt az inger frekvenciája határozza meg, értelemszerűen az agyra elsősorban ritmusával hat bármilyen inger. Szóval, a kérdésed második részére reagálva, azt kell mondjam, ha te bármit is képes vagy más módon érzékelni, akkor nem e világ lakója vagy. Másként fogalmazva, a zenét, én sokkal elemibb szinten érzékelem és használom, mint a racionalitás generálta esztétikai káprázatok, mint ’dallam-ritmus-műfaji dobozolás’ és egyéb értelmezési tévutak. Ezért gondolom, hogy a modern kori zeneoktatás hihetetlenül egyoldalú és hiányos, amíg a filozófia, fizika és biológia - oktatás nem kerül fókuszba a zeneoktatáson belül, addig továbbra is csak szórakoztatóipari szakmunkások lesznek a ma zenészei.
Dalok.hu: Egy másik helyen azt írod, hogy „számomra a zene nem cél, hanem eszköz önmagam, az élet, a mindenség mind alaposabb megismeréséhez”. A zene önvaló, tőlünk függetlenül létező valami, vagy az emberi tudat tesz bizonyos hanghullámokat zenévé?
Hypernomad: Miért kellene ezt a jelenséget is vagy-vagy szintre vinni? Miért ne lehetne az a helyzet például, hogy is-is, a kettő között az igazság, vagy valami teljesen másról van szó. Senki nem tud semmi biztosat – csak ez biztos. A Mindenség számomra a lehető legegyszerűbb módon azt jelenti, hogy minden benne van, minden létezhet és minden létezik is, akár tudok róla akár nem. Másrészről, például a kvantumfizika szerint is, a méréssel megváltoztatjuk a mérendőt. Már a megfigyeléssel beleszólunk a világ folyásába, de kérdés, hogy ezzel teremtünk vagy csak felismerünk. Vannak filozófiák, melyek szerint az érzékelés is ilyen természetű. Semmi konkrétumot nem tudunk a külvilágról, csak az agyunkban lezajló biokémiai reakcióink vannak, melyekből az agyunk kreál képzeteket, azaz R. France gondolatait hívva segítségül: „Mindent: a világot, magát az élést, saját magunkat a plasma különös tulajdonságai egy közös nevezőre hoznak, s mint élmény válik tudatossá.” Viszont, az élmény csupán olyan kapcsolat az átélő és az átélendő között, amely mindig saját testi-lelki alkotásunk, mivel a ”kapott”, „szerzett” információ mindig csak a hozzá kapcsolódó képzetekkel, érzésekkel együtt tudatosul. Így az élmény mindig személyes, tehát bizonytalan és változó, viszont a világot csak élmény formájában élhetjük meg, üvegburkából ki nem bújhatunk, így az emberi realitás és megismerés határa is egyben. Szóval, kizárólag személyes döntés kérdése, hogy mit képzelsz igaznak ilyen ontológiai kérdésekben. Jómagam többször hajlok afelé, hogy igenis létező energiamintázatokra, sűrűsödésekre rezonál (”bukkan”) az ember, amikor az úgynevezett ihlet állapotában alkot, zenél, főleg mikor visszahallgatva amit csináltál, döbbenten fülelsz, hogy „ezt én csináltam??” De az is kérdés ilyenkor, hogy a rezonancia-connecting aktusa modulálja-e, illetve, ha igen, milyen szinten változtatja meg az eredeti hullámmintát. Az a tapasztalat is efelé terel, hogy soha életemben nem írtam, szereztem úgy zenét, hogy na ilyet meg ilyet akarok, azt hangról hangra radírozgatom a partitúrát. A zenének megtörténnie kell, különben nem az.
Dalok.hu: Menjünk tovább: „A szöveg is pont a zene lényegét öli meg (mivel nem hagyja a ratio - bal agyfél - elcsendesedését, ami maximális gátja a valódi-mély érzékelésnek)”. Nem teszel különbséget a hétköznapi beszéd és a misztikus költészet között? Ezt a mondatot, hogy magyarázod „Kezdetben vala az Ige”?
Hypernomad: Én a zenét elsősorban a hétkönapi-racionális érzékelési mód, tudatállapot meghaladására használom. A beszéd ennek része. A zene legfőbb tulajdonsága, célja, képessége: a normál (hétköznapi) tudatállapotból való kilépés. Ezért nem értem, miért kellene tehetetlenné tenni mindenféle beleerőltetett „magvas” mondanivalókkal, minthogy pont azon tudatosság elcsendesítésére szolgál, aminek címezték az okosságokat. A zene az energia, az élő plasma szintjén működő kapcsolat, kommunikáció a mindenséggel. Nem véletlenül használta minden kor és kultúra az égiekkel való kapcsolattartásra, mivel a zene misztérium, szent és mágikus átjáró a különböző létformák, pontosabban tudatállapotok között: lehetőség a valóság más aspektusainak, dimenzióinak megtapasztalásához, mivel a zene, számunkra a mindenség élménnyé formálója. A zene tehát nem jelentéshordozó valami, hanem olyan technika, mint az igázónak légzése szabályozása (az igázásról bővebben itt - a szerk. megjegyzése), ritmikussá tétele más tudatállapotok elérése céljából, mivel a világ lényege: ritmusa, s megtapasztalásához egyetlen lehetőségünk: saját rezgésmintánk hozzáigazítása a kozmoszéhoz a harmónia utáni roppant vágyunkban… - ami a mindenség hullámtermészetéből fakadó rezonancia által lehetséges. „kezdetben vala az ige” – hol volt, hol nem volt… vallásügyben abszolút marxista vagyok. Az élet, a létezés maga egy nagy misztérium, különbséget én inkább okos meg ostoba, érdekes meg unalmas beszéd között látok.
Dalok.hu: „Számomra a ’valóban’ zene a sámánok dobolásától a tradicionális népzenékig terjed, mert az ember természetes lelki szükséglete és tudásvágya hívta életre, s nem alantas, exhibicionista, önmegvalósító, avagy haszonmaximalizáló érdekek.” A saját zenédet hova sorolod?
Hypernomad: Ma, ezt a – közel 20 éves címkézésemet kissé módosítanám: vannak egyrészről a szórakoztatóipari üres formulák (amibe akár a táncházmuzsika is beletartozhat), vagy az éppen aktuális trendeken lovagló izzadtságszagú „originalitás”, és vannak útkereső, megismerést, új élményeket generáló felfedezőutak.
Dalok.hu: Mutasd be az új albumodat
Hypernomad: Huuh, azt kell mondjam, hogy a körülmények hívták életre ezt a lemezt. Egyrészt ezen a lemezen olyan témák vannak, melyek pihenésként, kikapcsolódásként születtek két nagyobb felfedező út között. Ennek megértéséhez, talán segít, hogy nálam a zenélés az napi, minimum 10-12-16 órányi folyamatos trippet jelent, mely tudatállapot akár 2-3 napig is tarthat, ahol időnként bevillannak ilyen könnyedebb, lazulósabb, egyszerűbb mintázatok, amik nagyjából meg is születnek annyi idő alatt, amíg tartanak, minthogy soha semmit nem játszok fel kétszer. Ami nem működik elsőre, az valószínűleg már önmagában téves, vagy az adott energia-kontextustól idegen, így másodjára sem fog működni. Majd egy más alkalommal, van egy kis utómunka, keverés, fésülgetés. Szóval, azzal kezdődött, hogy ott vagyok egy n1m nevű zenei oldalon, akik, mint a többi hasonló szolgáltatás is, elkezdtek ”zaklatni”, hogy ennyi meg ennyi ideje inaktív vagyok, mi van, csináljak már valamit. Ekkor dobtam fel oda 3 tracket (amik aztán e lemez gerincét adták), majd a következő héten az egyik (Pabadapop) number one lett a slágerlistájukon, míg a másik (Happysong) a második helyig kúszott, és rengeteg feliratkozóm lett, nagyon sok pozitív visszajelzéssel, akik mind meg akarják venni a lemezt. Ekkor kerestem meg a Sanyiékat (Mana-Mana Records), hogy szitu van, mit szólnának hozzá, meghallgatva az anyagot nagyjából azonnal igent mondtak a kiadásra. Talán még annyit, hogy közben a lemezen található Happysong önálló életet kezdett, mikor a LA-i Akademia Music Awards nevű, a zenét, feltörekvő zenészeket támogató szervezet rám akadt a reverbnation-ön. Majd e-mailekkel kezdtek bombázni, hogy ugyan jelöljem már magam náluk, így brahiból beküldtem a Happysongot a blues kategóriába, ami el is nyerte a best song címet a blues/electronica szekcióban, aminek eredményeként kaptam tőluk egy egyéves nemzetközi promóciós csomagot kaptam, melynek első lépcsőjeként egy sor fontos rádió (LA, Miami, Texas, Sydney, London) sugározza a dalt most. Ajánlani annak tudnám a lemezt, aki valami új élményre vágyik, aki szívesen kiugrik kicsit a megszokottból, és kurva jó zenét akar hallani .
