Közel egy éve vágott bele a Filmmúzeum a magyar pop-rockzene múltjának és részbeni jelenének vizuális feldolgozásába: a nemrég Kamera Hungária-díjat is kapott Privát Rocktörténet című sorozat azóta a tizenhatodik részénél jár. A célkeresztben ezúttal Török Ádám és zenekara, a Mini.
A jövőre a hatodik x-et betöltő énekes-fuvolista a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji underground egyik fontos figurája volt. Még a nyolcvanas évek végén is csak úgy emlegették, mint az utolsó mohikánt, aki megjelenésével a hatvanas éveket, a legendás zenészbarátokat, a felejthetetlen emlékű bulikat idézte. Egyike volt azoknak a "kiveszőben lévő, bohém, nagy álmú, pesti Szindbád-embereknek", akik a rockot nemcsak a színpadon és jelszavakban éltették, hanem gondolkodásukban, életformájukban is igyekeztek azonosulni vele. Török Ádám sosem tartozott a magyar rocktörténelemben elég gyakori menedzsertípusú zenekarvezetők közé. "Csak" zenész volt és az is maradt, aki a badacsonyi korszak tovatűnt álmait kergetve, a maga útját járva a széljárások helyett a zenei változásokra figyelt.
Nyughatatlan gyerekként kezdte, a tanárok réme volt, sokat csajozott meg balhézott. Az első beat-bulikra osztálytársa, Zalatnay Cini "jóvoltából" került, ott fedezték fel Komár Lászlóék is, velük énekelt először. Aztán rövid időre megfordult a Dogsban, majd 1968-ban jött a Mini együttes, amely a nevét egy kályháról kapta: a basszusgitáros jóvoltából játszottak egy Mini Calor reklámban, amelyet aztán sehol nem vetítettek le, de a név rajtuk maradt.
Bár az underground, rhythm and blues zenekarként indult, később a dzsesszrock felé elmozduló Minit mindenki Török Ádámmal azonosítja, annak alapításánál ő valójában nem volt ott, csak pár hónappal később csatlakozott - Závodi Jánossal együtt - az addig Czipó Tibor vezette csapathoz. Hogy aztán már általa váljon híressé a badacsonyi Tátika presszó, ahol a szokásos vendéglátós szórakoztató zene helyett a közönség az akkor Magyarországon még ritka progresszív rockzenét hallgathatta.
A fővárosban a Mini 1969. augusztus 26-án a Sakk-Matt előtt mutatkozott be az Ifjúsági Parkban, viharos sikert aratva. S hamarosan a Syrius Csanády utcai klubja mellett a Bem rakparton megnyíló Mini klub lett a rockerek, a hippik, a beatnikek egyik törzshelye, ahol a kezdeti rhythm and blues korszak után Török megismertette híveit az Amerikában akkortájt felfutó dzsesszrockkal is. Társai azonban ezt kevésbé nézték jó szemmel, s 1971 januárjára teljesen átalakult a csapat (többek között a korszak egyik legtehetségesebb billentyűse, Papp Gyula játszott ekkor benne). A megújult Mini már az Illéssel játszott egy ORI-műsorban, és "nehéz zenéje" ellenére országosan ismert banda lett. 1972-ben az akkoriban monopolhelyzetben lévő Hanglemezgyár három kislemezt - Gőzhajó/Délelőtt, Kereszteslovag/ Sirályok, Halványkék gondolat/Ne félj - jelentetett meg tőlük, de önálló albumra ekkor még nem kaptak lehetőséget.
Talán azért sem, mert Bem rakparti klubjukat a magyar underground bázisának tekintették az illetékesek. Meg talán azért sem, mert Török nemet mondott az akkori "popcsászár és atyaisten" Erdős Péter ajánlatára, hogy "komolyodjon meg, vegyen be három nőt a vokálba, ő meg - mint valami szépfiú - csak táncoljon velük". A kuliszszák mögött folyó intrikák mindenesetre ismét a zenekar átalakulásához vezettek, s a Mini hosszú évekig képtelen volt kilépni a szombat esti progresszív dzsesszrock zenekar szűkre szabott kereteiből.
Népszabadság • Jávorszky Béla Szilárd • 2007. szeptember 21.
