George Sand írta: "A zene a legtitokzatosabb és legemelkedettebb dolgokat is elmondja, amit a lélek érez és megálmodik. Az eszmék és érzések magasabb rendjét fejezi ki, mint az emberi szó. A végtelent tárja fel." Ezúttal arról kérdeztem előadóművészeket, hogy milyen belső úton indította el őket a zene? Milyen lelki változásokat hozott az életükbe a zenélés, segített-e az önismeretben? Alkalmaznak valamilyen technikát vagy módszert, hogy egyensúlyban maradjanak?
Fábián Juli:
"A zene és az életem mindig szorosan összekapcsolódott és kölcsönösen hatottak és kihatottak egymásra minden változás, új energia nyomán. A zene folyamatos fejlődésre késztet, magam és a korlátaim felfedezésére, feszegetésére. Komoly, egész életen át tartó önismereti tréning nekem ez, hogy rájöjjek, mi és ki vagyok én valójában, hogyan hat rám egy-egy műfaj, zenész, hangszer, és hogy miként lehetek boldog, hogyan tudom magam nap mint nap feltölteni jó érzésekkel, energiákkal. A zene révén rengeteg új dologgal, művészettel, művésszel és emberrel kerültem és kerülök a mai napig kapcsolatba, amikkel-akikkel folyamatosan hatunk egymásra, inspiráljuk egymást. A zenei munkásságomnak köszönhetek számos olyan dolgot, amiket az életem fő örömforrásainak érzek.
Mivel már lassan 15 éve zenélek, rengeteg nagyon nehéz élethelyzetet is “át kellett énekelnem”, amikor úgy éreztem, egyedül vagy épp bajban vagyok. Ilyenkor a zene mindig olyan menedék, vérátömlesztés és öröm volt, ami a legmeglepőbb pillanatokban húzott ki a gödör mélyéről, nem engedte, hogy elmerüljek, vagy pont abban segített, hogy az érzéseim legmélyebb bugyrait megéljem, és végre magam mögött hagyhassam őket. A koncertek megélése, az alkotás és a riportok, fellépések visszanézése, visszahallgatása (amennyiben erre van mód) lehetővé teszi, hogy kicsit kívülről is láthassam magam, úgy, ahogy mások érzékelnek, és ez is sokat segít abban, hogy változtassak, csiszoljak magamon. És persze hogy össze tudjam egyeztetni a mások által látott, ismert Julit az önképemmel.
Rengeteg dolgot, technikát, könyvet tanulmányoztam és valószínűleg fogok is még - örök kíváncsi vagyok és hajlandó vagyok dolgozni az önismeretemért, boldogságomért. Szerencsére több fantasztikus segítővel is megajándékozott az élet, akik ebben a segítségemre vannak. A pszichoterápia során alaposan megismertem magam és a saját mozgatórugóimat, és egymás után gyógyulnak be a régi sebek, kerülnek le rólam az évekig hurcolt terhek. Régóta meditálok, egy jó ideig jógáztam is, egy éve pedig megismertem a legfantasztikusabb meditációs- és önfejlesztő technikát, amivel eddig találkoztam: a Nathalt. Ezek rengeteget segítenek a mindennapjaimban is töltődni, problémákat megérteni és megoldani, és sok-sok inspirációhoz, ötlethez jutok általuk az életemhez és persze a zenéhez is."
Likó Marcell - Vad Fruttik:
"Belső út - mivel azóta énekelek, amióta beszélek, nem tudom megítélni, hogy megváltoztatott-e bennem bármit is a zene. Lelki változások - erre is bonyolult válaszolni, mert szervesül a dolog. Nehéz eldönteni, hogy a dalszövegekkel a saját állapotomra reflektálok vagy azért írok, hogy könnyebb legyen elviselni/megérteni önmagamat. Technika - Paroxat 20 mg napi egyszer - koncerteken főként vörösbor, másnap Rivotril 0,5 mg a vacogásra..."
Elsa Valle:
"Egy zenész család gyümölcse vagyok... Gyerekkorom óta a zene kísérte minden egyes lépésemet. Takaró helyet kottával takartak be, így sikerült elsajátítani a zene minden csínját-bínját. A zene az a nyelv, amivel tökéletesen tudok kommunikálni. A hangommal tudom a legjobban kifejezni minden egyes érzésemet. Mióta énekelek, sokkal érzékenyebben látom a világot, az Univerzumot. Az elszántság, a rögeszme, ahogy a pályám kezdtem, segített megismerni magamat jobban és rájönni mennyi mindenre vagyok képes. Követni az álmaim, engedni a múzsám táncolni. Nem hagyni, hogy a "bennem lévő gyermek elaludjon." Mindezek adják meg a szükséges egyensúlyt, hogy életem szobra (a művészetem) stabil maradjon."
Winand Gábor:
"Számomra a zene egy olyan önkifejezési mód, ami nélkül azt hiszem nem lennék, aki a mai nap tudok lenni. Minden nap, amikor színpadon vagyok, ezt a bizonyos utat járom be, de mindig kicsit másképp.
A zene és amit ad, ez a csoda, amikor elmerülök a kották közt, amikor megszületik egy dal, lélekemelő! És ha arra gondolok, hogy mennyi embert sikerült megérinteni, boldog vagyok, hiszen tudtam adni számukra egy kis fényt az életükbe. Próbálok mindig olyan dolgot alkotni, mely nem követ egy új divathullámot, viszont maradandó és megérinti az embereket tekintet nélkül a generációs különbségekre. Igyekszem utazni és ezáltal magamba szívni a különböző kultúrákat akár a zenében, de az életben is."
Herczku Ágnes:
"Gyerekkoromban alig telt el úgy nap, hogy ne hallgattam, vagy játszottam, vagy énekeltem volna “valami zené”-t. Picit lesarkítva: a lemezek a teljes ráhangolódást, kikapcsolódást; a zongoraleckék inkább a kényszerűséget – legalábbis a nagy erőfeszítéshez képest csekély élvezetet; az éneklés a szórakozást jelentette. Visszagondolva hasonló hatással volt rám a zene, mint az olvasás: teljes befelé fordulás, ott “bent” elképesztő és nyüzsgő fantáziavilággal, ami annyira beszippantott, hogy másra nem is tudtam koncentrálni. Képtelenség volt velem kommunikálni, ha a meséket bújtam, és ugyanígy nehéz volt kibillenteni a zenehallgatásból, főleg ha valami hétköznapi csip-csup dologgal találtak meg (vidd le a/ tedd le a… – , már megint nem… – , mikor csinálod meg, stb).
Ez a saját tündérvár a kamaszkoromban manifesztálódott igazából erőddé. A kamaszkori lázadásomat ugyanis (már félig) tudatosan a zenehallgatással vezettem le. Természetesen én sem beszélgettem az ősökkel túl sokat, de hogy ne is legyen rá lehetőségük: elvonultam az aktuális kazettával a bátyáim szobájába, fejemre a fülhallgató… agyő külvilág! És persze minél jobban tud az ember saját magára reflektálni és megfogalmazni olyan dolgokat, amiket addig nem tudott, csak érzett, annál inkább kapcsolódnak a zenéhez olyan (gyakran közhelyes, de hát, Istenem!) fogalmak, mint: átlényegülés, önkifejezés, öngyógyítás, önmegvalósítás, kiteljesedés, életöröm, extázis, katarzis.
Furcsa paradoxon: minél több dal/népdal volt a birtokomban, annál inkább fel voltam vértezve és annál inkább sebezhetővé váltam. Ennek egyszerű az oka: régen is használták a zenét, örököltek megannyi szöveget, dallamot, de ha épp nem volt olyan, ami talált volna a pillanatra, akkor csináltak. Szinte ijesztő, hogy ezek a dalok mennyire találnak. És ha betalálnak, akkor jön a hidegrázás, gyomorszorítás, kézremegés, könnyek, vagy adrenalin, repülés, habkönnyű boldogság, ó jaj…
Egy időben, ha azt éreztem, hogy túl nagy a nyomás és mindenféle stressz szorongat, akkor bizonyos zenéket “terápiás kezelésként” hallgattam. Például makedón liturgikus zenét. Nem kerestem a liturgia szövegének megértését, csak úgy hagytam hatni a monoton, időutazós zsongást, ami ki tudott ragadni a hétköznapokból."
Jeszenszky István (Istvan Sky):
“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki olyan gyermekkort élhetett meg, amely sokak szerint talán csak a mesében létezik. Élete áldásos napjait nagyszülei földjén, az Őrségben töltötte, Ott tanult énekelni nagyszüleitől,édesanyjától,Teheneket legeltetve, eggyé válva a Természettel. A madár is dalra fakad, ha meghallja az isteni üzenetet – történetünk hőse, István sem tett másként. Zenélni kezdett, és teszi ezt a mai napig. A sarod nevű hangszer művészetét indiai mesterétől, Saran Ránitól tanulta, akiről nagy tisztelettel beszél: „Nekem a mai napig ő a mesterem, és ez még az idővel sem változhat. A mestered a mindened – a tanárod, az apád, az anyád és vezetőd. Egészen át kell magad adnod neki, hogy tudó légy. Én a mai napig tanulok, tőle és másoktól, és ez így lesz örökké”.
Reggel, amikor felébredsz, menj oda a tükörhöz, és mondd: „Hajh, de régen találkoztam veled!” De ne siess el, ne rúzsozd ki gyorsan a szád, ne mosakodj meg rögtön, és ne szaladj tovább! Mélyen nézz a szemedbe! Vedd észre, mennyire szép! A gyönyörű szemed, amely szembenéz veled, mennyire mély, tiszta, ragyogó fény árad belőle. Csak ennyi. Csak nézz magaddal szembe! Hosszú perceken át csodáld a szemedet. Ha sikerült ez a gyakorlat, akkor kezdd el a füleddel, a homlokoddal, a száddal, a nyakaddal, minden egyes testrészeddel, érezd, hogy mennyire szereted minden egyes kicsiny testrészedet, és nagyon-nagyon tiszteled őket. Tiszteled, hogy felépítettek egy gyönyörű testet a te fénylő lelked számára. Csak légy egy kicsikét türelmes magadhoz! Ülj le, és légy csendben! Csak figyelj, hogyan lélegzel! Csak figyelj, hogyan dobban a szíved! S ha megbarátkoztál magaddal, akkor menj ki a természetbe, figyeld meg a növényeket, a virágokat, ők ugyanígy tesznek, ahogy te, boldogok a létükkel, boldogok attól, amijük van.
Légy türelmes! Az elején nehéz lesz, lehet, hogy sírni is fogsz, de ez is egy változás. Nagy-nagy öröm. Ne akarj semmit és senkit, ne akarj semmi és senki lenni, ne várj el semmit, hogy mi lesz és hogy lesz, csak nézz kedves barátod szemébe, s csak ennyit mondj: Ó, annyira szeretlek, ne haragudj, hogy elhanyagoltak, hiszen te vagy nekem a legértékesebb, legédesebb barátom. Légy te magad legjobb barátja, az áldott isten fénye, szeretete kísérjen utadon!
Ha benne élsz a természetben, a virágok illatában, az áldott nap fényében, és a reggeli édes harmatban, nincsenek kérdéseid, csak együtt létezel, együtt örülsz velük, és a szíved kinyílik, és csak sírsz, sírsz és harmatos lesz a szemed virága. Amikor kinyílik a tested, lelked, szellemed, az Isten odalép egy óvatlan pillanatban, és beléd önti áldott kincseit és Áldott gyermek leszel kedvesem!
A Gyógyító hangok a végtelen kozmikus csendben születnek, betöltve a gyönyörűen fénylő világ minden egyes részét. Tedd önmagadat alázatossá, hogy megérinthessen az Isteni szeretet harmóniája. Légy te a teremtő csend, mely békét és örömet hoz a szomjúhozóknak. Szülessen meg benned a vágy az ébredésre, hogy a szem tisztán lásson, hogy a fül tisztán halljon, hogy a szó igaz legyen, s a szíved virága nyíljon ki és találjon rá a szeretetre.”
Kollár-Klemencz László – Kistehén:
“Nem tudok igazán erre válaszolni, hogy milyen belső úton indított el a zene. Egy adott érzékenységgel születtem, és a családból nagy adag zenei környezetet, szeretetet kaptam, ami arra vezetett, hogy én is zene közelbe legyek mindig. Eleve a zene hallgatása kiskoromtól nagyon fontos része az életemnek, nagy hatással volt rám a zene, mint olyan már egész korán. Mint alkotó nekem legalább olyan fontos a szöveg a történet egy-egy hangulat legyen az zene vagy film, vagy könyv mindegy. Így talán nem különbözik a zene rám gyakorolt hatása a többi művészeti ágtól, amit csinálok.
Az előadás viszont más. Mindig vonzott az előadás, ahol olyan energiák szabadulnak fel bennem, ami nem igazán hasonlítható semmihez. A közönség, az előadás, a színpad,a többi zenész energiái és a zene, a zene energiájának az áramlása egy előadáson, koncerten keresztül nagyon erős hatással van minden alkalommal rám. Úgy érzem ez tart itt a jelenben, ez tart frissen, rendbe rakja a gondolataimat, a testemet megizzasztja és megtisztítja... sok mindentől felszabadít, és utána mindig könnyebb minden és egy jó koncert után másnap is vagy harmadnap is letisztultabban látom magam és körülöttem zajló dolgokat.
Az egyensúlyban maradásról, itt visszatérnék az alkotáshoz is, nem csak a koncertekhez. Az alkotás alapvetően egy kibillent zavarodott egyensúlytalan állapot gerjeszt, arra ösztönöz, hogy billentsem vissza, keressem meg a káoszból kivezető utat és egy egységet, egyensúlyt teremtsek egy időre. Ha már kellően feszít ez a kibillent állapot, akkor szoktam leülni írni dalt, szöveget, bármit, és ez mindenképpen segít. Ha jó a dolog, akkor egy időre megnyugszom. De csak egy időre, mert aztán megint kibillennek a dolgok és megint meg kell találnom ezt az állapotot, hogy egyben, életben maradjak.
Hogy mind ez az egész hová vezet, azt nem tudom. Remélem egyre letisztultabb mélyebb önismeret felé, egyre belátóbb, elfogadóbb, nyitottabb attitűdhöz, és nem egy elégedetlen morózus elviselhetetlen ember felé.”
Beck Zoli – 30Y:
„Bármilyen alkotó tevékenység befelé dolgozik. Ez azt is jelenti, hogy folytonos viszonyban kell lenni azzal, aminek mondod magad, ahonnan beszélsz - annak a valósága elől nem lehet ellépni, különben hamis szövegek, hamis dalok jönnek létre. Azt sem tudom, hogy egyensúlyban vagyok-e. Alapvetően azért, mert ez a kérdés nem foglalkoztat - ami azt jelentheti, hogy valószínűleg igen.”
Lovász Irén:
„Belső hang című lemezem készítése közben jöttem rá, hogy a legbiztosabb, legcélravezetőbb út az egyenes. Nincs mitől félni: merni kell vállalni az őszinte, belső feltárulkozást. Csak az őszinteség a hiteles. Ha József Attila le merte írni, hogy: „a semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog”, akkor mitől féljünk? Lehet-e ennél nagyobb kiszolgáltatottság? És mégis, ha az ember kiteszi magát a nyilvánosság elé, sebezhető lesz így is, úgy is. A belső hang megmutatásával védtelen lesz az ember. De nem baj, az emberek hálásak az őszinteségért. Mert önmagukra ismernek. És nem ez-e a célja a művészi megnyilatkozásnak?
Ahhoz, hogy ezt vállalni merje az ember, az alkotó, előadó, önmagával is tisztában kell lennie. Ebben segít az őszinte hang megtalálása.
Egyensúlyban maradásomhoz hetente elénekelem a Belső hangom saját Mantráját, rendszeresen és módszeresen merítek a természet erőiből: kirándulok erdőn, mezőn, rácsodálkozom és töltekezem a hangokból, formákból, illatokból. Ihletet is merítek a csodáiból. Legutóbb a zúzmarás cseresznyefa bebólintott az ablakon, elvarázsolt, és lett belőle egy dal. A következő lemezemre fölteszem. Energiaszintemre rásegítek még naponta Moksha cseppekkel.”
Murányi Norbert – Kaan Luum:
“A mi belső utunk nem közvetlen tárgya, velejárója a zenélésnek. A zene akkor segít igazán az önismeretben, ha nem magadnak játszod. Az a fajta figyelem, amivel a hallgató, a közönség beszáll a játékba, "Jelen van" az olyan, mintha ő maga egy grafittal megerősítené a kontúrjainkat, és segít megírni, kibontani a saját sztorinkat, miközben nem is tud róla, mert épp utazik, kikapcsol, fülel, álmodik, vagy épp ébredezik. Egyensúlyban maradni? A zenélés, a zenei folyamatok és párbeszédek, a koncentráció, az izgalom, a zizegés, a flow átélése az egyensúlyi állapot maga. Hogy azon kívül hogyan maradjunk egyensúlyban? ... nos azzal így is, úgy is sok melója van az embernek...”
Grandpierre Atilla – VHK / Vágtázó Életerő:
„Öt éves koromban egyedül voltam otthon, csavargattam a rádió gombjait, az elektroncsövek varázslatosan hunyorogtak. Egyszer csak egy különös zenét hallottam, és ott álltó helyemben megnyílt előttem egy világ, amely élt, lélegzett, érzett, és üzent nekem. Földbe gyökerezett lábbal figyeltem, megszűnt a külvilág, a zene elragadott, bekerültem az ismeretlen és különös érzések világába. Ez az élmény azóta sem múlt el, sőt olykor-olykor azóta is megismétlődött, újabb elemekkel gazdagítva a képet. Ez a világtitok azóta is velem tart, követem útmutatásait, felfedező utat járok. Tizenéves koromban már belőlem is törtek ki számomra ismeretlennek tűnő világok, de lassan rájöttem, hogy csak tudatos énem számára ismeretlenek, belső világom mélyebb tartományában élőlényem most is kapcsolatban áll ezekkel a tér és idő korlátait nem ismerő, szabadabb érzésvilágokkal. Különös, de megtörtént, hogy a belső világom mélyéből születő zenék közül nem egyről később kiderült, hogy 90-95%-ban megegyeznek ősi, szakrális szaka (oroszul: jakut), heráti kádis hun (afganisztáni népcsoport) és más ősi népzenékkel. Egyre inkább arra jutottam, hogy léteznek olyan zenék, amelyek mint rendkívüli szépséget hordozó matematikai összefüggések, az egyén-feletti, kozmikus valóságban léteznek, valóságosabbak minden mulandó anyagnál, mert törvényerejű, maradandó, lenyűgöző szépséggel állnak kapcsolatban. Léteznek emberi arcú, kozmikus szépségtől röpülő, örökvalóságtól fénylő zenék, a zenei valóság, a lelki Anyaföld hegységei, a tökéletesség hírnökei, amelyek a zene révén üzennek a földlakóknak az égi világ jelenlétéről.
A zene sokat segített, életfontosságú tápláló erőt kaptam tőle, különösen a nehéz időkben jött ez jól, amikor érzelmileg és értelmileg elfogadhatatlan volt számomra a társadalmi világ egésze. Találkoztam olyan zenékkel, amelyek lenyűgöztek, bennük az érzés teljesebb erejét fedeztem fel. Sokszor éreztem, hogy szárnyakat kapok a zene erejétől. A zene az önismeretben is sokat segített, a zene hatására teljesebben és mélyebbről szabadultak fel az érzéseim, és könnyebben rátaláltam arra az érzésvilágra, ami bennem élni akar. A zenének köszönhetem az életfilozófiám és a világnézetem: úgy gondolom, a Világegyetem él és érez, törvényerejű, lenyűgözően szép érzéseket, és ez a zene akar bennünk is élni, mindannyiunkban, és ha élni fog, akkor jön el az emberiség boldogabb jövője.
A zene óriási érzés-erő, és soha nem tudom, mikor jön és mikor nyílik meg bennem. Érzem azt az erőt, amit az igazi zene jelenthet számomra. Sokszor úgy érzem, a zenétől mindent megkaphatok, a zene megmutathatja azt a világot, amelyért érdemes élni, amelyre rátalálunk és amelyet az emberiség előbb-utóbb meg is valósít. A zene képes felvillanyozó erővé válni, és ebben szinte nincs határ. Ha bevezetnék a zenehallgatást a futásban, a sportban, minden világrekord megdőlne. Az igazi zene éltető, lelkesítő erő, örök és lebírhatatlan, maga a kozmikus érzéstörvény, minden élet ősforrása. Minden nap tornázok, mozgósítom lelki és értelmi erőimet, keresem a lélek- és életfejlesztés hatékony módjait, keresem a módját, hogyan növelhetném fogékonyságomat, hogyan foghatnám fel a zene igazi nagyszerűségét, teljes nagyságában, ahogy a Természet mélyén él, keresem, hogy hogyan tehetném magam alkalmassá arra, hogy a zene éltető, lelkesítő erői megelevenedhessenek bennem, hogy élni tanuljak ahogy igazán érdemes élni, emberré válni, hogy közelebb kerüljek a Tűzhöz.”
Szabó János
