Szabó János újabb költői mélységű interjúja a slivovica és a koló kapcsolatáról, a bőgő súlyáról, a női szerepekről és a legnagyobb vagányságról.
- Dél-Magyarország és a Balkán népzenéjét és népzenei eredetű dallamait adjátok elő sajátos felfogásban több mint hat éve a Babra zenekarral. Különös ismertetőjeletek, hogy legalább annyira zenéltek egymás szórakoztatására, mint a közönség örömére. Azt az érzést keltitek, hogy igazán jó móka együtt fellépni. Hogy tudtátok ezt a baráti, egymást támogató légkört megtartani az évek során?
- Örülök, hogy másoknak is feltűnik a köztünk lévő jól működő kommunikáció, mivel mindannyian úgy gondoljuk, hogy másképp nem hogy egy zenekar, de tulajdonképpen semmiféle kreatív csapatmunka nem lehet hosszú életű. Az alapvetés nálunk az, hogy elsősorban magunknak kell megtalálnunk az örömöt és a mindenre kiterjedő motivációt abban, amit csinálunk – egyénileg és együttesen is –, és csak ezáltal tud létrejönni egy olyan szintű mondanivaló, amit érdemesnek tartunk közölni a hallgatósággal. A legtöbben kiemelik ezt a „jó tulajdonságunkat”, hogy látszik, őszinte lelkesedéssel állunk ott együtt a színpadon, amiből arra következtetek, hogy a zenei jelenlét vagy a magas szintű technikai megoldások mellett ez épp ugyanannyira fontos a sikerhez – a közönség értékrendje szerint is.
Sokan hasonlítják egy zenekar működését egy párkapcsolathoz, amivel végül is én is egyet tudok érteni: a konfliktuskezelés módja, az építő szándékú, jóindulatú, egyenes kommunikáció kulcskérdés az együtt maradásban, ahogy a másik személyének tisztelete, szokásainak, gyengeségeinek elfogadása, de az is, hogy a közösség érdekeiért mindenki hajlandó legyen kompromisszumokra, vagy akár egy-egy esetben képes legyen kilépni a saját komfortzónájából.
A mi csapatunk az indulástól kezdve igyekszik ezt az „állapotot” fenntartani, ami sokszor egyáltalán nem könnyű, de megértettük, hogy csak így tudjuk elérni a kitűzött célokat. Az „együttes” ugyanis nem jelent feltétlen és mindenkori véleményegyezést, nem egyformán látjuk az előttünk álló utakat, máshogy képzelünk el folyamatokat, és a zene sem jelenti mindenkinek ugyanazt – mind másképp éljük meg a közös jelenünket, de a lényeg az, hogy meg tudjuk találni a közös nevezőket, ezért
nálunk nincs is olyan, hogy zenekarvezető. Mindig megbeszéljük a következő lépéseket, azt pedig, hogy aktuálisan ki, milyen feladatokban vállal szerepet és milyen mértékben, vagy milyen minőségben, sok tényező befolyásolja.
- Hogy mutatnád be pár szóban a Babra zenekar tagjait? Zenei tudásukon kívül milyen tulajdonságaikat emelnéd ki?
- Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy Benedek, Bence, Dani és Dávid körében tölthetem el ezt a nem kevés időt, amit a Babrára fordítunk, legyen az akár próba, akár koncertre, fellépésekre való utazás, vagy csak beszélgetés. Ha jól belegondolok, ők a zenén kívüli életben is egy biztos pont számomra, úgy érzem, mindannyiukra számíthatok, bármiről legyen is szó. Mind a négyüknek egészen sajátos humora, egyedi stílusa, érdeklődési köre és gondolkodásmódja van. Sokat tanultam tőlük, amióta együtt zenélünk, és úgy gondolom, hogy még sok minden áll előttünk, együtt.
- A közönség férfitagjai néma áhítattal figyelik bőgőjátékodat, mint amikor a sportjárgányról leszálló motorosról sisaklevétel közben kiderül, hogy nő. Zalaegerszegi zenetanárod hatására váltottál hegedűről a zenésztársad szavaival élve „sokkal dögösebb” nagybőgőre, aminek a cipelésébe azért lovagias zenésztársaid is besegítenek. Ezek szerint a finom ízléssel megválogatott ruhákkal és egyedi ékszerekkel is kihangsúlyozott nőiességedbe azért némi vagányság is vegyül?
- Úgy gondolom, hogy a legnagyobb vagányság az, ha valakiben van elég kurázsi, hogy bármely körülmények között kitartson az érzései, elképzelései szerint számára megfelelő, boldogságot hozó életút mellett, ha a vágyott létet nem áldozza fel kevésbé fontos dolgokért; ha van benne egy adag, jó értelemben vett megrögzöttség, hangyaszorgalom, tanulni vágyás és testi-lelki teherbírás, hogy mindig közelebb és közelebb kerüljön ahhoz az élethez, amelyben saját magát kiegyensúlyozottnak, elégedettnek tudja érezni, képes alkotni, megtalálni a nyugalmat, figyelni a saját gondolataira és megérzéseire, a természetre, és másokat is képes motiválni maga körül.
Én ezt csak a zene jelenléte által tudom elképzelni a saját életemben, aminek hivatásszerű gyakorlása a mindennapokban tud iszonyú fárasztó is lenni, és rengeteg bonyolult megoldandó feladat elé állítja az embert. Nőként talán még összetettebb is az egész, ráadásul lehet, hogy a nehézségeket én nagyobb stressz-szinten élem meg a kelleténél. Mindenesetre igyekszem felülkerekedni a problémákon. Mindig nagy megkönnyebbülés konstatálni, hogy végül is én is le tudom gyűrni az összes „mumust”, hogy érzem, egyre sokoldalúbb, „edzettebb” leszek, egyre több dologra tudok figyelni. A bőgőzéssel nyilván semmilyen szempontból sem könnyítettem meg az életemet, ennek ellenére sosem bántam, hogy ezt a hangszert választottam, a Babrában pedig tényleg úgy látom, van értelme vele foglalkozni. Ráadásul, úgy gondolom, hogy a bőgő révén az átlagnál többször tapasztalhattam meg, hogy kérés nélkül is milyen segítőkészek és kedvesek tudnak lenni az emberek, a gyermeki kíváncsiságról nem is beszélve, ami szerintem csodálatos, hogy ki tud törni még a „komoly” felnőtt férfiakból is!
Szerintem nincs olyan ember, főképp olyan nő, aki ne örülne egy kis extra figyelemnek. Én ezt a hangszeremnek köszönhetően gyakran átélem, de mindig rájövök, hogy azért nem ilyen egyszerű ez a dolog, hiszen minden csoda három napig tart, ahogy a mondás tartja, és én sem érzem még azt, hogy elértem volna azt a szintet, amire képes vagyok vagy lehetek.
Bizonyítani kell újra és újra (magamnak is), hogy tényleg megérdemlem a külön figyelmet, hogy aztán ne csak egy kirakatbabaként tekintsenek rám.
Fotó: Bands Through The Lens
- A népzenét, a golfozáshoz hasonlóan idősek szórakozásának tartják páran. Ennek ellenére minden korosztály képviselve van koncertjeiteken, egy nyári fellépéseteken például átszellemült kisfiú kísérte végig a zenekart játékgitárjával. Táncos lábú fiatalok nosztalgiázó idősekkel karöltve élik meg az örömittas déli varázst. Több nemzetközi rendezvényen is képviseltétek már hazánkat, milyen fogadtatásban részesültetek Indiában?
- Érdekes, még sosem hallottam ezt a golfos hasonlatot! ☺ Szerintem apró lépésenként, de egyre árnyaltabbá kezd válni a népzenéről alkotott általános kép, ami egyrészt köszönhető az egyre meggyőzőbb művészeknek és produkcióknak ebben az egyébként nagyon tágan értelmezhető műfajban. Nem hiszem, hogy aki legalább egyszer hallott már minden szempontból igényesen, élményszerűen megszólaltatott népzenét, az azt gondolná, hogy ez csak koravén, halvérű fiatalok vagy megfáradt nyugdíjasok érdektelen és kínos próbálkozása a legális közösségi szórakozásra. Másrészt a népzenék jelenléte nem korlátozódik csak az autentikus megszólaltatásra, rengeteg elemet merítenek belőle más, populárisabb műfajok is, részben direkt, részben szerintem tudattalanul – azt nem mondanám, hogy általában nekem tetszően. Sajnos nálunk nincs, és szerintem soha nem is lesz jelen a népzene olyan természetes folytonosságban a modern zenében, mint például a Balkánon, de látható, hogy az emberek többsége nyitott az újdonságokra, és képes különbséget tenni a bóvli és az érték között.
Ahogy te is észrevetted, a mi koncertjeinken is feltűnik mindenféle ember, mindenféle korosztály, és olyanok is eljönnek, akik sem a magyar, sem a balkáni népzenével, de a világzenével vagy a hangszereinkkel sincsenek kapcsolatban, de minden esetben úgy látjuk, hogy
ők is jobb hangulatban távoznak, mint ahogy érkeztek, mivel magukkal tudnak vinni egy apró, de intenzív benyomást egy számukra új világról. Amikor tavaly februárban Indiában játszottunk, ez pláne megmutatkozott, hiszen a kalkuttai vagy a goai közönségnek tényleg semmilyen elképzelése vagy elmélete nem volt azzal kapcsolatban, amit mi csinálunk, viszont példaszerű volt az a nyitottság, az a figyelem és megbecsülés, amivel végigkövették a koncertjeinket.
A nemzetközi szerepléseknek egyébként szerintem az az egyik legjobb, legérdekesebb velejárója, hogy sokféle és más módon adott reakciókkal találja szemben magát az ember, ennek alapján pedig sokkal jobban megértheti, hogy a fejében megfogalmazott zenei céljai tényleg abba az irányba mutatnak-e, amerre ő szeretné.
Ahhoz, hogy minél szélesebb réteg figyelmét le tudjuk kötni, nagyon komplex módon szükséges felépíteni egy produkciót, de emellett a lehető legrugalmasabbnak, legalkalmazkodóbbnak is kell lenni. Akármennyire is megszerkesztett, már sokszor kipróbált legyen valami, mindig érdemes helyet hagyni az intuícióknak is. Szerintem ez is segíti a közönséggel való kommunikációt az önazonos, harmonikus kisugárzás mellett.
- Egy most alakuló új együttesben görög rebetiko dalokat is énekelsz. Mi jellemzi ezt a zenei stílust, tányérösszetörős önfeledt mulatozást képzeljünk el?
- Ez a zene is épp olyan összetett témáit, hangulatait tekintve, mint a többi, népzenei gyökerű műfaj – ebbe beletartozik persze a tányértörés is, nekem viszont nem ez a kedvenc „irányom” a rebetikóban. Leginkább azok a dalok vannak rám hatással, amelyeknek a lényegét a kis-ázsiai zenei hagyományok adják, amelyek elmélyültebb, sokszor sötétebb, fájdalmasabb hangvételűek. Aztán, ahogy így gondolkodom, valójában rájövök, hogy nálam annyira betalált ez a zenei világ, hogy nincs is olyan válfaja, amivel ne tudnék azonosulni, amit ne hallgatnék vagy tanulnék szívesen, legyen az akár az 1930-as évek szmirnai repertoárja, vagy a legújabb tavernazene. Az életemnek erről a szeletéről egész sokat beszélgettem pár éve Török Ferenccel egy, a Ritmus és Hang blogon megjelent interjúban.
- Meggyőzően énekelsz szerbül, annak ellenére, hogy nem beszéled a nyelvet. Rendszeres fellépők vagytok szentendrei rendezvényeken, a környékbeli szerb közösség is a szívébe zárt benneteket. Tervezel szerb nyelvleckéket venni a közeljövőben?
- A szerb nyelvtanulás valóban még a teljesítendő kihívások között szerepel, de ahogy ismerem magam, addig nem nyugszom, amíg meg nem tanulom legalább az alapokat. Ez a szerbül értő-beszélő közönségünk miatt és a saját fejlődésem szempontjából egyaránt fontos, hiszen – ahogy a görög daloknál már tapasztalom – nagyban segíti egy dal előadását, megélését, ha az ember a szöveg egészével tisztában van...ez amolyan kifelé és befelé irányuló „hitelességi kérdés” is. A szerb közösséggel valóban jó viszonyban vagyunk – a táncházakon, koncerteken kívül is. Szerencse, hogy ez nem a nyelvtudásomon múlik. ☺
- A szerb gasztronómia nagy népszerűségnek örvend, ahogy Whitney Houston is énekelte: „Ajvár Always Love You” ☺. Szerinted lehet összefüggés egy nép konyhaművészete és zenéje között: az élvezetes ételek megfűszerezik a dalokat is? Vagy inkább a napfényes órák magas számával magyarázható, hogy miért szeretnek a déli népek jókat enni, inni és táncolni?
- A jó étel-ital és a napsütés nálam mindent meghatároz, biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok kihatnak az élet minden területére, tehát a zenére is. Könnyű meglátni például a párhuzamot a tüzes Slivovica, vagy egy csípős ajvár és a szerb kóló között, nem? ☺ Az, hogy hogyan készítenek el egy fogást, és miképp fogyasztják el azt, szintén sok mindent megmagyaráz egy kultúrában. Én többek között azért is érzem jól magam például a mediterrán országokban, mert az étkezés módja és az alapanyagok színvonala központi kérdés a gyerekektől az öregekig tényleg mindenki életében, ráadásul az evés egyértelműen közösségi tevékenység, amitől még értékesebbé válik a rászánt idő.
- Példaképetek többek között a Vujicsics zenekar. Az atyáik nyomdokaiba lépő Söndörgő zenekarral volt már közös fellépésetek? Jammeltetek együtt valahol?
- Szerencsések vagyunk, hogy két ilyen fantasztikus zenekar is van Magyarországon, akik a délszláv, illetve balkáni zenei hagyományokból építkeznek. A Vujicsics és a Söndörgő is kialakította saját, egyedi stílusát, hangzását, amiből mi rengeteget tanultunk, hiszen tulajdonképpen mi is épp erre törekszünk. Mindkét zenekarral állhattunk már egy színpadon több alkalommal is, de zenéltünk kötetlenül is, táncházban, sőt, házibuliban és folkkocsmában is – ezek mind felejthetetlen alkalmak nekünk. Nagyon büszkék vagyunk arra is, hogy a tavaly megjelent lemezünk zenei rendezője Eredics Gábor volt, aki egyébként mindannyiunkat tanított a Zeneakadémián.
- Rendszeres vendégei vagytok a Hagyományok Házának és a Fonónak, gyakran táncházzal zárulnak lélek- és talpbizsergető koncertjeitek. Zenéltek a miskolci „Feketeszárú cseresznye” színdarabban. Mi még a túlélési stratégiátok erre fesztiválmentes évre?
A Hagyományok Háza és a Fonó jelenleg a két fő bázisunk, ahogy más népzenei vagy világzenei együtteseknek is, úgy látom. E két intézmény révén jött mostanában a fellépéseink zöme, és ez előreláthatólag a nyár további részében is így lesz, ami ahhoz is kapcsolható, hogy a Hagyományok Háza minket is beválasztott a nemzetközi portfóliójába, az első lemezünket pedig a Fonó adta ki. A közösségi oldalainkon folyamatosan adunk információt az aktuális koncertjeinkről. A stratégiánk pedig az, hogy ameddig csak lehet, megyünk mindenhová, többet próbálunk, és többet beszélgetünk az elkövetkezendő időszak fontos lépéseiről.
- A 2019-ben megjelent debütáló albumotok bekerült a rangos WMCE világzenei top10-es listára (amit 50 zenei szakember szavazata alapján állítanak össze). Milyen szempontok alapján válogattátok össze a dalokat? Akadt köztük saját gyűjtésű népdal, amire egy eldugott kis hegyi faluban bukkantatok vagy inkább hangzás / hangulat alapján kerültek be a repertoárba?
- Saját gyűjtésünk még nincs, habár a Youtube-on való böngészés is lassan felér egy tényleges kutatással amiatt a zenei-kulturális kontinuitás miatt, amit korábban említettem a Balkán kapcsán. A lemezünk anyaga szerintem nagyon sokszínű, jól mutatja azt a folyamatot, amelyben megismerkedtünk mindazzal a zenei kifejezés- illetve játékmóddal, a dialektikus stílusokkal, műfajokkal, gondolat- és ízlésvilággal, amely a tamburás repertoárhoz, illetve a déli szláv és balkáni területek hagyományos zenéjéhez kötődik. A lemezen szerepelnek olyan dallamok, amik a magyarországi délszláv táncházak alap repertoárjához tartoznak, és olyanok is, amiket mi formáltunk meg valamilyen sokszor hallott és játszott autentikus dallam hatására. A Babra műhelyében jól átgondolt és különböző körülmények között is kipróbált zenei szerkezetek készülnek – ez a módszer a kezdetekhez képest most még inkább jellemez minket.
- Hányat kell még aludni a második lemezig?
A következő lemezre szerintem már nem kell sokat várni, hiszen rengeteg tapasztalatot szereztünk az elmúlt időszakban, emellett pedig mi is nagyon vágyunk már az újdonságra. Az új számokkal is szeretnénk megmutatni az egységünkből és a minket meghatározó zenei világból táplálkozó erőt, annak sokoldalúságát, és a saját zenei képzelőerőnket, ami reméljük, hogy végtelen és kiapadhatatlan lesz.
Babra zenekar első albumát ITT töltheted le.
Szabó János
Borító fotó: Chripkó Lili
