Jazz:
Hans Lüdemann - TransEuropeExpress - Polyjazz
A német és francia kortárs jazz kiemelkedő, kreatív muzsikusaiból álló TransEuropeExpress (eredetileg T.E.E. Ensemble) oktett 2013-ban alakult, francia és német premierjeire ugyanazon év őszén került sor, Párizsban illetve Kölnben. Hans Lüdemann, az együttes alapítója és művészeti vezetője kezdettől fogva meghatározott zenei koncepciót követett, Rooms nevű német-francia triójára, mint kitűnően működő alapra építve fel az együttest. A TransEuropeExpress a szokásos kis létszámú formáció és a bigband-felállás közötti összetételével képes arra a bűvészmutatványra, hogy a mozgékonyságot és az improvizációs szabadságot széles hangszín-palettável ötvözze. Ebben a felállásban az egyéni szólisztikus megnyilvánulásokon kívül van hely az improvizációra, és áttetsző, kamarazenei hangzás jön létre. A tagok eltérő zenei tájszólásaik kölcsönhatásaiból és kapcsolódásaiból merítenek alkotóerőt és az európai jazz színes, sokrétű képeit hozzák létre.
Ez a zene már nem posztmodern abban az értelemben, hogy különféle stílusok egymásmellettiségén alapul, hanem ennél egy lépéssel tovább megy, amennyiben különféle zenei színeket rétegekké és fonatokká alakít és összekapcsolja őket, dallamilag, ritmikailag, harmóniailag, hangzásilag és formailag. Minden egybeszövődik, nincs éles határ szóló és együttes, forma és szabadság, harmónia és disszonancia, kompozíció és improvizáció között, hanem ezek folyamatosan átmennek egymásba. Ez a zene polifón, poliritmikus, harmóniájában, színeiben és stílusában sokrétű, s mindez a „PolyJazz” fogalmával fejezhető ki legjobban. Egyszerre hangzik „franciásan könnyednek” és „németesen strukturáltnak”, még ha ezek valójában közhelyek, amelyek akár fel is cserélhetők. A zenészek látóköre nem korlátozódik a jazz stilisztikáira – ők egy egyetemes zenefelfogásból merítenek. A hangszer-összeállítás sem feltétlenül tipikusan jazzes – hegedű, gitár, harsona, szaxofonok, basszusklarinét, zongora, bőgő és dob –, ami fel is szabadítja az egyértelmű stilisztikai besorolás alól. Az együttesben érezni a kollektív és együttműködő szellemet, amely állandó érzékenységben, figyelemben és mozgékonyságban fejeződik ki, s amely a különböző tagok eltérő zeneszerzői hozzájárulásaiból és munkamódszeréből fejlődött ki.
Az együttes 2014-ben meghívást kapott a berlini „Jazzdor” fesztiválra, 2015 novemberében pedig a Strasbourg/Offenburg-i német-francia „Jazzdor”-ra. Azt követően a hónap végén Budapesten jöttek össze ismét, hogy a BMC koncerttermében felvegyék debütáló albumukat. Az igen alapos keverési munkák a nyolc tag sokirányú elfoglaltságai miatt hosszú időt vettek igénybe, így a lemez az évente áprilisban Brémában megrendezetti jazzahead! európai jazz-seregszemlére időzítve ez év áprilisára készült el, s augusztusban jelenik meg világszerte.
(Hans Lüdemann kísérőszövegének felhasználásával)
Párniczky Quartet - Bartók Electrified
Bartók roppant eredeti, és a népzenéhez különböző áttételekkel kötődő zenei nyelvezete inspirálóan hatott a modern jazz számos képviselőjére. A jazzgitáros Párniczky András két éve elindított, de voltaképpen az elmúlt egy évben kikristályosodott Bartók-projektje tehát egyáltalán nem előzmények nélküli. Mégis sok szempontból máshonnan közelít e korszakokon és zenekultúrákon átívelő univerzális zeneszerző életművéhez. Nemcsak abban, hogy e combóban lényegében a gitár az egyedüli harmóniahangszer és a szólamokat a különböző hangszerek hivatottak megszólaltatni, hanem abban is, hogy – miután 2015-ben lejárt a Bartók-művekre érvényes jogkorlátozás, elődeinél sokkalta bátrabban és kreatívabban nyúlt bele a kompozíciókba. Úgy lazított a Bartók iránti feltétlen tisztelet béklyóján, hogy egyúttal a saját vízióit is megvalósította.
Bartók büszke, tiszta, kompromisszummentes jellem volt, akiben egyszerre volt jelen egy késő romantikus, érzelmes zeneszerző és egy hihetetlen szikár népzenész, aki egy sebész precizitásával alkot – ugyanakkor egyike volt az utolsó zeneszerzőknek, akik az elektronikai lehetőségekkel még semmilyen szinten nem éltek. Azért is adta Párniczky projektjének a Bartók Electrified nevet, mert évek óta foglalkoztatta a gondolat, hogy vajon ezek az általa eredeti formájukban is nagyon szeretett művek hogyan szólalnának meg elektromos hangszereken. Alapvetően Bartók rövid darabjai közül válogatott: egyeseket lényegében egy az egyben átültetett a jazz nyelvezetére, másokhoz erőteljesen hozzányúlt, nota bene inspirációs forrásként használta őket. Törekedett rá, hogy a bartóki gondolat és az improvizáció minden alkalommal egyensúlyba kerüljön, mégha a jazzes rögtönzés e kompozíciókban nem feltétlenül úgy történik, ahogy mondjuk a standardekben. Többször előfordult, hogy Bartók témáihoz improvizációs köröket kellett írnia, de akad olyan darab is, ahol még ilyen körök sincsenek, ahol társaival lényegében szabadzenét játszik.
(Jávorszky Béla Szilárd kísérőszövegéből)
Modern Art Orchestra plays Béla Bartók - 15 Hungarian Peasant Songs
Bárki, aki életében akár egyetlen Bartók művet is hallott értő előadásban, esetleg találkozott olyan hangfelvétellel, amelyen maga Bartók játssza saját zenéjét, érezheti azt, amit számos jelentős kutató is alátámaszt, hogy néhány kivételtől eltekintve Bartók műveinek mindig van valamilyen többé-kevésbé rejtett üzenete. Zenéi mindig szólnak valamiről. Hogy ettől függetlenül tökéletes akusztikus kristályszerkezetekről is van szó, az legfeljebb a kompozíciók technikai szintjét érinti – miközben persze ez teszi Bartókot minden idők egyik legjelentősebb zeneszerzőjévé –, a hallgató számára azonban nincs túlzott jelentősége. Ami számít, az a primer élmény, ahogyan Bartók a zenéje révén felemel és a mélybe taszít, kérdőre von és válaszokra sarkall, megszorongat és vigasztalást nyújt, ahogyan folyamatos mozgásban tartja érzelmeinket és intellektusunkat.
A Modern Art Orchestra szaván fogja Bartókot. A lemezen big-bandre hangszerelve szólal meg a Tizenöt magyar parasztdal, ez az 1914 és 1918 között keletkezett, 1920-ban publikált zongoramű, amelyben az 1910-es évek során gyűjtött, számára legkedvesebb dallamokat dolgozza fel Bartók. A hangszerelők – Bacsó Kristóf, Ávéd János, Subicz Gábor és Fekete-Kovács Kornél, valamennyien a Modern Art Orchestra szólistái – maximálisan tiszteletben tartják a bartóki zongoraanyagot. Egyetlen hangot nem adnak hozzá az egyes tételekhez, nem tesznek mást, mint a legelmélyültebb szépirodalmi fordítók: az eredetihez a lehető legnagyobb mértékben hűen ültetik át a zongora nyelvét a nagyzenekar nyelvére. A tételek között ugyanakkor különböző mértékben kötött improvizációk hangzanak el, amelyek a kortárs zene, a jazz, és a népzene elemeit felhasználva kommentálják az eredeti bartóki gondolatokat. És ebben az esetben az alapgondolat sohasem absztrakt: az eredeti népdalok szövege nyomán ugyanis tökéletesen világossá válik az, amit Bartók feldolgozása amúgy is sejtet, hogy az adott népdal miről is szól.
A népdalok túlnyomó részének szövege rendkívül sűrű, egy-egy szó, szókép, gondolat egész világokra nyit ajtót. Az improvizációk révén a lemez nemcsak megfejti (vagy kifejti) a bartóki gondolatokat, hanem az első hangtól az utolsóig Bartók szellemiségét is közvetíti. Egy 1942- es tanulmányában Bartók a következőket írja a népzene fejlődése kapcsán: „A kínai fal mesterséges felépítése, egyik népnek a másiktól való elválasztása nem sok jóval biztat a népzene fejlődésére nézve. Idegen befolyás elől való teljes elzárkózás stagnálást jelent; jól asszimilált idegen hatások lehetőséget adnak a gazdagodásra.” Aktuális szavak. És tökéletesen leírják e lemez egyik legfőbb erényét. A szólisták ugyanis különböző zenei világokat, kultúrákat képviselnek, s a „jól asszimilált idegen hatások” végül valóban lenyűgöző gazdagságot teremtenek. A legendás szaxofonos (és fuvolista), a New York-i David Liebman az amerikai jazz egyik legjelentősebb alakja, Bartók zenéjének régi tisztelője (egyik nagyapja magyar volt, a 20. század elején vándorolt ki Amerikába), Dresch Mihály az összekötő kapocs a jazz és a népzene között, Lukács Miklós „all round” művész, ő a kortárs zenei hangzásokat és gondolkodást hozza magával, Gőz László ugyancsak a kortárs zene felől (is) érkezik, s érkeznek vele az elektronikus hangzások, a hangjával mindenre és minden elképzelhetetlenre is képes énekesnő, Harcsa Veronika pedig a vokális dimenziót emeli be a zene által teremtett instrumentális térbe.
Felmerül az emberben a kérdés, vajon mi is a lemez műfaja. Jazz? Népzene? Klasszikus? Mindegyik, ami persze azt is jelenti, hogy egyik sem. És e tekintetben nagyon is 21. századi albumról van szó, hiszen véget ért a műfajok kora. Autentikus népzene gyakorlatilag már nem létezik, felfalta a civilizáció, a klasszikus zene ugyan mutat még életjeleket, de élettere a hangversenytermek rezervátumára szűkült, s ha a tág értelemben vett jazz népszerű is, művészi formájában erőteljes lépéseket tett, hogy maga is a klasszikus zene „rezervátumlétére” legyen kárhoztatva. Búslakodásra persze semmi ok, mert ha képesek vagyunk kilépni műfaji komfortzónánkból, ott várnak minket az olyan csodák, mint a Modern Art Orchestra Bartók-lemeze.
(Fazekas Gergely kísérőszövegéből)
Kortárs/klasszikus:
Béla Faragó - Dustball Songs and Dances (Pormacska dalok és táncok)
„Az 1986-2009 közötti, közel 25 évnyi alkotói periódusom énekhangot is alkalmazó műveiből készült jelen válogatás alapgondolatát és kiindulópontját az a felismerés adta, hogy az énekhanggal való kapcsolatom, egészen a 8 éves koromban készült első kompozíciók óta, milyen fontos szerepet tölt be az életemben. A lemezen megszólaló ‘megoldások’ egy része nem előre eldöntötten, hanem hosszas, intenzív keresési folyamat során, intuitív módon született. Az izgalmas éppen az volt, hogy azok a gondolatcsírák, amelyek zenei pályám kezdeteitől jelen voltak/vannak, megtalálják-e helyüket – nem öncélúan, hanem egy összetettebb zenei létezésben, mint amelyet egy dalciklus vagy opera komponálása jelent.
A Pormacska dalok és táncok című darabban Kafka Átváltozásának hőse, a bogárrá vált ügynök, Gregor Samsa küzdelmét, hosszú búcsúját, majd haldoklását, mindvégig a Pormacskák, ezek a „kitalált” lények kísérik figyelemmel a padló hasadékaiból. Ők lesznek egyedüli társai, miközben felfedezi új képességeit, ők azok, akik vigasztalják hősünket, ha kell. Amikor szükséges, kommentálják a történetet, megjelenítik érzelmeinket, és tanúi lesznek az elmúlás utolsó pillanatainak is. Ez a dramaturgia különösen inspiráló, egyben nagy zeneszerzői szabadságot biztosító kihívást jelentett a számomra.
A mezzoszopránra, hegedűre és zongorára íródott József Attila dalok komponálásának folyamán az a cél lebegett előttem, hogy a költemények a lehető legegyszerűbb zenei megfogalmazásban, ugyanakkor a lehető legkoncentráltabban, a legkifejezőbben szólaljanak meg.
A Nem lett-e hűvösebb? című kompozíció első változata 1985-ben született egy Friedrich Nietzsche-performansz részeként. Egy évvel később, 1986-ban a Hortobágyi Lászlónál folytatott tabla-tanulmányaim során került az akkor még jóval rövidebb mű új megvilágításba, kapott új dimenziókat, és nyert komplexebb formát, új minőséget. Hortobágyi László zeneszerző-szitárművész barátom a közös gondolkodás és zeneszerzői munka folyamán az eredeti zenei anyagokat jelentősen kibővítette a két emblematikus indiai hangszer, a szitár és tabla zenei anyagainak megkomponálásával – meghatározva ezzel a mű jóval összetettebb formai felépítését, s az így elkészült végleges változat az észak-indiai (hindusztáni) zenéből ismert, formailag ‘szabályos’ raga-vá fejlődött.”
Faragó Béla kísérőszövegének felhasználásával
Végh Sándor – hegedűművész, kamarazenész, dirigens és tanár –, a XX. század egyik legjelentősebb muzsikusa Kolozsvárott született 1912. május 17-én. 1946-ban elhagyta Magyarországot, ezután Franciaországban, majd Svájcban és Németországban élt, végül élete utolsó évtizedeiben Ausztriában, Salzburgban talált otthonra.
Végh a század legkiválóbb muzsikusaival zenélt együtt. Fellépett többek között Dohnányi Ernő, Fischer Annie, Mieczysław Horszowski, Wilhelm Kempff, Rudolf Serkin, Yehudi Menuhin kamarapartnereként. Pablo Casalsszal hosszú éveken át játszott együtt a legendás csellista Prades-i Fesztiválján. 1964-ben az olaszországi Cervóban Végh megalapította saját kamarazenei fesztiválját, mely mind a mai napig megrendezésre kerül, és amelyen az elmúlt több mint öt évtized során számos világhírű muzsikus lépett fel. Végh egész életében kiemelt fontosságot tulajdonított annak, hogy a felnövekvő generációknak továbbadja tudását. 1941–46-ig a budapesti, majd később a baseli, freiburgi, düsseldorfi és salzburgi zeneakadémiákon vezetett hegedűosztályt, és számos mesterkurzust is tartott a világ különböző pontjain. 1972-ben a dél-angliai Cornwallban, Prussia Cove-ban létrehozta az International Musicians Seminart, mely mesterkurzus a mai napig híven őrzi Végh zenei örökségét.
Végh Sándort kezdettől fogva nagyon vonzotta a vonósnégyes műfaja. Szólistaként és kamarazenészként is voltak már jelentős sikerei bel- és külföldön egyaránt, az igazi elismertséget azonban az 1935-ben megalakult Új Magyar Vonósnégyes hozta meg számára, melynek 1938-ig volt tagja. Új vonósnégyesét, a Végh-kvartettet 1940-ben alapította, bemutatkozó koncertjüket 1942 tavaszán tartották a Zeneakadémia Nagytermében, átütő sikerrel. Csodával határos módon a Végh-kvartett mind a négy tagja túlélte a háborút. 1946-ban jelentkeztek a Genfi Nemzetközi Zenei Versenyre, ahol a döntőben a zsűri egyhangúlag a nekik ítélte az első díjat; ez a győzelem indította el a Végh-kvartettet a világkarrier felé vezető úton. A négy, egyenként is kiváló művészegyéniség, Végh Sándor, Zöldy Sándor, Janzer György és Szabó Pál közel negyven évig játszott együtt, és a kamaraegyüttes mindvégig a zenei világ élvonalába tartozott.
A jelen dupla albumon, illetve az ezzel közel egy időben megjelenő BMC CD262 Végh Sándor, a kamarazenész és BMC CD263 Végh Sándor, anyanyelvén című további dupla CD-ken egyaránt találhatók Végh-kvartett felvételek. Ezek válogatásakor elsősorban az a szándék volt irányadó, hogy minél több, a Végh-kvartett előadásában még soha ki nem adott mű váljék hozzáférhetővé. Hasonlóan fontos cél volt azonban az is, hogy a darabok kiválasztása tükrözze a tradíciók és a modernitás egyidejű jelenlétét Végh művészetében.
(Lőwenberg Dániel kísérőszövegének felhasználásával)
