Mikor 1994-ben, a Musicalia Danubiana sorozatban végre napvilágot látott Kájoni János orgonatabulatúrás könyvének, a CODEXCAIONI-nak faximile- és átírt kottás kiadása, a magyar és azon belül az erdélyi zenetörténet egyik legfontosabb 17. századi dokumentuma került a ma zenetudósainak, zenekedvelőinek és nem utolsó sorban muzsikusainak kezébe. A benne található gazdag, szerteágazó repertoár a korabarokk vokális egyházi művektől az európai táncokon és hangszeres fantáziákon át egészen a népzenéhez közel álló darabokig terjed, s hű képet fest a korabeli Erdély virágzó, a nyugati és keleti hatásokat egyaránt befogadó zenekultúrájáról. Kájoni János, ferences szerzetes, nem egyetlen lejegyzője volt a kódexnek. Mégis leginkább az ő ízlését, humanista műveltségét dicséri az összeállítás, melyben nem egy darab maga Kájoni szerzeményének bizonyult.
A kódexben kottaírásként használt korabeli orgonatabulatúra sok helyütt hibás, hiányos, vagy legalábbis más forrásokhoz képest eltérő alakban közli az egyes tételeket. A lejegyzés problematikus volta ezért bátorságot, s nem kevés képzelőerőt kíván a mai kor zenészeitől. Mindamellett az Európában immár fél évszázada virágzó historikus előadási gyakorlat tapasztalatai, a zenetudomány folyamatos kutatási eredményei biztos támpontot adhatnak egy ilyen anyag korhű és mindamellett a mai hallgató számára is befogadható megszólaltatására. Kájoni nyilván szem előtt tartva a művek előadásakor rendelkezésre álló zenészek (rendtársai) számát és képességeit, sokszor átalakította, többnyire leegyszerűsítette a lemásolt művek zenei anyagát. A felvételen megszólaló hangzás azonban nem ragaszkodik hűen a kódexben lejegyzett „szűkszavú” szemlélethez. Sokkal inkább arra törekszik, hogy (adott esetben a hiányzó szólamok restaurálása, a lejegyzett formák újraértelmezése révén is) megmutassa, hogyan hangozhattak a darabok teljes formájukban (s talán Kájoni fülében is), bőkezűen rendelkezve a kor hangszeres együtteseinek gazdag hangzásvilágával. Hasonlóképpen nem a kódexben leírt sorrendet követik a lemezen felhangzó, egyegy hangnem köré szerveződő hangszeres táncsorozatok, “szvitek”.
Itt a basso continuo fölött megszólaló szólamok fekvése és dallamvezetése adott útmutatást, hogy azok eredetileg milyen hangszeren szólalhattak meg. Így az első C-dúr „szvit” a korabeli gyakorlatnak megfelelően a „magas és mély” (azaz halk és hangos) hangszercsoportok váltakozására építve vonós-fafúvós és rézfúvós együtteseket állít szembe egymással. A két hegedűn megszólaló táncoknál (melyek közül az első kettő feltehetően Kájoni műve) a kódexben találunk egyértelmű utalást az előadói apparátusra: „cum duabus violinis, idest két hegedűvel kel vonni”. A szóló csembalón megszólaló sorozat előadása tükrözi leghívebben az eredetileg is billentyűs hangszerre szánt tabulatúrát, míg az F-dúr „szvitben” a vonós együttes, valamint a cink fekvésének legmegfelelőbb táncok állnak. A tekerőn megszólaló táncfüzér a kódex népzenével rokonítható „Tancz” megjelölésű darabjaiból ad válogatást. Míg a páros üteműek elsősorban az Erdélyből gyűjtött magyar és román, vokális, vagy hegedűn és dudán előadott táncdallamokkal hozhatók kapcsolatba, addig a páratlan metrumúak lengyel, felvidéki és erdélyi táncgyűjtemények közös darabjai. A kódex szintén népzenei kötődésű s ezen felül egy önálló kelet-európai stílus gyökereit is megmutató csoportja az az öt „Chorea” elnevezésű tánc, melyből négy hallható a lemez utolsó táncso-rozatában. Ez utolsó két sorozathoz képest mindenképpen erős kontrasztot jelentenek Grandi, vagy Tarditi hangszeres darabjai, valamint a lemez első harmadában hallható, nagyobb kompozíciós igénnyel fellépő egyházi vokális művek. Monteverdi, Schütz nemzedékének egyházi concertóival rokon stílusban íródtak ezek a művek, melyek (Schütz szólóhangra és basso continuóra írt darabját nem számítva) három különböző kidolgozottsági szinten reprezentálják a kor oly népszerű műfaját. Míg a „Lytaniae lacrymosae” esetében csak maga a dallam került egyszólamú lejegyzésre, addig a „Petre amas me” szövegű darabban a basszus és szoprán szólisták Jézus és Péter párbeszédét éneklik el a basso continuo szólam fölött. A legösszetettebb forma a harmadik, „Misericordias Domini” kezdetű darabban mutatkozik meg. Itt ugyan csak egy basszus szólista énekel, ám a continuóhoz két concertáló hangszeres szólam is társul, melyek hol együtt haladnak az énekszólammal, hol önálló, a kódexben „Sinfonia” megjelöléssel is ellátott tételeket játszanak. A műsor utolsó dallama kíséret nélkül, latin nyelven, csak az első versszakra szorítkozó lejegyzésben került a kódexbe. Mivel azonban a kánai menyegző csodáját elbeszélő dal igen népszerű volt a néphagyományban, ezúttal a több strófás magyar változat hallható a lemez záró darabjaként.
Mizsei Zoltán
Az albumot ITT lehet letölteni.
