Van-e összefüggés az előadó fellépti díja és zenéje értékessége, bocs, potenciális eladhatósága között? A zenehallgatók leblokkolnak ennél a kérdésnél, a szakmabeliek pedig olyan, egyszerre maghatározhatatlan és mindentudó arckifejezést vesznek fel, amilyet a politikusok szoktak, ha megkérdezik tőlük, lopnak-e a T. Házban.
Sétánk helyszíne Taliándörögd fő utcája, melynek egyik végén a messziről rendőrnek, közelről másnapos őslakónak látszó Völgy Őrök állnak, a másikon pedig a Napfény kemping tulajdonosa tárgyalja ki a mindenkori hallgatókkal azokat a témákat, amelyek az „ilyen csak Magyarországon van!” mondattal kezdődnek és végződnek.
Július 31. van, a pót-Kapolcs fesztivál kísérlet első estéje. A látvány alakul, a feeling majdnem kapolcsi, de…
Kétféle hivatalos hangforrás hallatszik. Az egyik a mulatós szinti zenekar, amely olyan mulatságosan néz ki, hogy csak pár óra eltelte után kezdünk arra gondolni, hogy jó-jó, de most már elég. A másik sokkal fájdalmasabb, egy 80-as évekbeli hős-rock imitátor zenekar a Klastrom kocsmában, amely olyan szinten gáz, hogy a Völgybe lehozott humorérzékünk be sem tud kapcsolni. Testi fájdalmunkat tetézi a szívfájdalom is, amikor ránézünk a finom-akusztikus-világzenés csapatra, akinek a műsor szerint már 1 órája játszania kellene – ugyanezen a színpadon, a rock monstrumai után.
Fél 10 helyett 11-kor felmennek végre a színpadra, előre félve a felpörgött 20 rock rajongó reakciójától. Beállnak, és akkor jelenik meg Szőke András azzal, hogy a műsor szerint most sztriptíz lesz és tessék lemenni a színpadról. A finom lelkű világzenészek csak bámulnak, a hegedűs elkezd kántálni a mikrofonba: „Sztriptízt akarunk! Sztriptízt akarunk!”, természetesen van, aki kiabál vele. A zenekar levonul, aztán sztriptíz, aztán felvonul és lenyomja a műsort – nem teljes létszámban, mert van, aki nem vállalja a szégyent.
Technikai részletek: ez a zenekar nem kap gázsit, nem kap úti költséget, nem kap szállást, és az említett történet előtti órákban még azzal is volt kavarás, hogy egyáltalán felléphet-e, merthogy a szervezők egymásra szerveztek.
Tekintsünk a kulisszák mögé. A fesztiválon fellép jó pár híresség. Ők nyilván nem ingyen jöttek. Ezen kívül játszik sok kisebb zenekar, többségük a fent említett feltételek szerint. Sok alszervező meg volt bízva azzal, hogy hozzanak zenekarokat, de az irányítás nem volt erős kezekben, mert különben nem történhetett volna meg, hogy egy központi színpadon az esti fellépési sorrend a következő: metál, csendes világzene, sztriptíz, flamenco.
Félreértés ne essék – a gond nem az alacsony művészi értékeket képviselő produkciókkal van, hiszen ez nem a Művészetek Völgye, hanem Taliándörögd falu saját fesztiválja. Hadd mulatozzon mindenki, ahogy kedve tartja. A gond a komoly szervezési hiányokkal van, de főleg a kevésbé népszerű zenekarokkal való bánásmóddal.
Van olyan, hogy nincs pénz, de jó a buli és a zenekar bevállalja. Ilyenkor illik kifizetni az útiköltséget. De ha arra sincs pénz, akkor szállást biztosítani. Lehetett volna egy drága produkcióval kevesebb és 50 elégedett „kis” zenekarral több, akik a fesztivál jó hírét és nem a keserűséget terjesztik.
A Művészetek Völgye egy olyanfajta falusi turizmus, amit tisztán kell tartani. Nagy eredmény, hogy idén Taliándörögdön sikerült olyan légkört teremteni, mintha Márta István fesztiválja még élne. Ezért hála a szervezőknek. Reméljük, hogy jövőre jobban figyelnek majd a részletekre.
Augusztus első napján kisgyerekek kiabálására ébredünk. Kiderül, hogy amíg mulattunk, néhány család a sátrunktól pofátlan közelségbe telepedett le. A nap átsüt a Tesco-s sátor falán és már nyolckor kénytelenek vagyunk kinézni a nagyvilágba. Szemben a hegyek és az erdők, körülöttünk szaladgáló gyerekek, lenge öltözetű anyukák és kemping cuccokat szerelő apukák. Civil élet. Szeretem.
