A Budapest Music Center évtizedek óta jelen van a magyar kortárs és jazz zenei életben. Az évek során nemzetközi tekintélyű kiadóvá nőtte ki magát, ismert külföldi muzsikusok neveit látjuk a katalógusában, amely nálunk is letölthető. Alább bemutatunk néhány olyan lemezt, amely magyar, európai és amerikai díjakat nyert.
Daniel Erdmann's Velvet Revolution - A Short Moment of Zero G
Az album az ECHO JAZZ 2017 díjat, vagyis a német hanglemezkritikusok elismerését nyerte el.
A német szaxofonos Daniel Erdmann számos zenekarnak aktív tagja, illetve vezetője – ennek az új, különleges felállású triónak a hangzása is régóta megvolt már a fejében. Hosszas keresést igényelt viszont, mire végül megtalálta azokat a zenészeket, akikkel ezt a bensőjében már meglévő hangzást valósággá is lehetett alakítani. Nos, sikerült, végre itt a csapat, mely teljes egészében az ő kézjegyét viseli magán: a tenorszaxofonosét és zeneszerzőét, s amelyben ugyanakkor a közös játék során a résztvevők mégis igen komoly mozgástérrel rendelkeznek. Ez a fajta zene a szabadságról szól, az improvizáció és a kompozíciók közti viszony szabadságáról, az érzések, a gondolkodás és vágyak szabadságáról.
Amire az ember azonnal felfigyel, s ami aztán végig fogva is tartja, az a gesztus: a beszéd-közeliség, a narratív és rapszo¬dikus előadásmód. Daniel Erdmann darabjai kompakt, néha egészen bonyolult formák, melyeken belül viszont szabadon barangolhatnak a résztvevők. Mind zenei, mind intellektuális értelemben a témák teremtik meg a keretet a vonatkoztatási pontokhoz. Daniel Erdmann bevallottan melódiaközpontú művész, határozott elgondolásokkal és közölnivalóval. A hegedű, brácsa és vibrafon hangjainak fonalgombolyagaiból szövi össze trióját, amelyben az egyes szálak ritmikus vagy harmonikus szempontból hol együtt haladnak, hol keresztezik, hol pedig továbbfejlesztik egymást.
A francia hegedűs Théo Ceccaldi a gazdag francia vonós hagyomány, valamint a jazz referenciák mellett valami egészen modern dologgal is hozzájárul az anyaghoz: egyaránt képes az egészen absztrakt, perkusszív előadásmódra, vagy éppen „gázolni” a melódiákban. Daniel Erdmann Jim Hartot egy londoni látogatása óta ismeri, ahol a – most már Colmar¬ban élő vibrafonos – a Loop Collective egyik alapító tagja volt. A vibrafon fénylő hangja a trió kamaramuzsikájának szinte mágikus erőt kölcsönöz. Az amúgy dobosként is kiváló Jim Hart hangszerével éppen azt a ritmikus kompetenciát teremti meg briliáns módon, aminek révén dobra már nincs szükség. A trió tipikusan nemzetközi zenekar, hasonlóan ahhoz a számos más csapathoz, amelyekben Erdmann aktívan működik közre. Nincs e mögött semmiféle proklamációs szándék, egyszerűen csak a hétköznapok valósága és az ilyen típusú európai jazz távolságokat és határokat egyre inkább mellőző tendenciája.
Daniel Erdmann Bársonyos Forradalama, bár tartalmaz számos utalást, mentes az illusztrálás szándékától vagy vágyától. A zene egyaránt merít a valósággal való szembesülésből és a képzelet buborékaiból. Van benne valami költői és valami anekdo¬tikus; valami festői és valami elvont. Nem kell tudnunk, hogy a címeknek mi a közük a darabokhoz, ha a hangok önmagukért beszélnek.
(Bert Noglik kísérőszövege alapján)
Trió Kontraszt A Dionüszoszi Hangszikrától az Elmúlás Csöndjéig
The New York City Jazz Record – az év legjobb albumborítója és az egyik legjobb kiadvány.
„Ezen a lemezünkön friss szerzemények szerepelnek. Az alkotói alapeszme ez alkalommal sem esett át gyökeres változáson: a világosan strukturált kompozíciók szerves, szabad rögtönzésekkel vegyülve képviselik a zenei alapgondolatok kidolgozását. Hallgatóinknak nem jazzes harmóniákkal dúsított egyveleget kínálunk zeneileg páratlanul gazdag térségünkből, hanem megpróbálunk bartóki hozzáállással közelíteni a zenéhez. Ennek értelmében ezeket a műveket részben a Kárpát-medencei zenehagyomány ősrétege ihlette; de zenénk nem idéz, nem reprodukál, hanem az ősi módszertant megbecsülve kísérli meg a mai lehetőségekkel kifejezhető archaizmus újrafogalmazását. Nem egy elhagyatott sziget, s anakronizmusnak sem mondható, hisz manapság már a legvadabb avantgardizmus is csak egyike az akadémiák tananyagának. (...) Zenénk szívesen tárgyal, barátkozik, felesel vagy vitatkozik az újabb hagyomány más képviselőinek nyelvezetével, kifejezési módjával, világnézetével. Itt elsősorban a kortárs magyar jazz vezéregyéniségére, Szabados Györgyre gondolok, de nem ritkán az európai új zenei hagyomány keleti szelei kerülnek előtérbe, mint a Ligeti-Lutoslawski-Schnittke háromszög, de természetesen mások is.” Kovács Tikmayer István
Lukács Miklós, Larry Grenadier, Eric Harland Cimbalom Unlimited
A lemez a Gramofon-díj - „Az év magyar jazzlemeze” és a The New York City Jazz Record – az év legjobb kiadványa "honarable mention" elismerésekben részesült.
Lukács Miklós, a cimbalom virtuóza, lenyűgöző muzsikus, akinek figyelemre méltó technikai készsége kreativitással párosul. Új távlatokat nyitott hangszere megszólaltatásában, miközben műfajilag is kiterjesztette annak lehetőségeit, és igazolta, hogy a zene változatlanul a jó öreg egyetemes nyelv. Mi több, Lukács közvetítő is, azzal a ritka képességgel, hogy játékával merőben eltérő zenei világokat tud honosítani. Egyik hagyományt a másik után értelmezi a hallgatók számára, akár ismerik már az adott idegen nyelvet, akár először hallják az ő tolmácsolásában. Hogy e lemezének – melyen első ízben partnere a Larry Grenadier (nagybőgő) és Eric Harland (dob) alkotta lehengerlő ritmusszekció – a Cimbalom Unlimited címet adta, nem üres melldöngetés, és nem is szemfényvesztő mutatványosság a borítón látható alak részéről. Lukács sokféle zenét használ a világ minden tájáról, s befogadóképessége tényleg határtalan. Ám a lényege teljesen egyéni. Látszatra az európai komolyzene, a cigányzenei hagyomány és a jazz világát járja be, azon¬ban lemezének repertoárja ennél sokkal szélesebb.
Lukács pályakezdése óta adaptál zenei hagyományokat. Édesapja révén – aki szintén cimbalmos, és máig éttermi muzsikálásból él – a városi cigányzene közegében nőtt fel. Nyolcévesen kezdett cimbalmozni – középiskolai, majd zeneakadémiai tanulmányainak kezdetben a komolyzene állt a középpontjában, de gondolataiban már ekkor egymással beszélgettek a különféle zenei nyelvek. A jazzt fokozatosan szerette meg, tanulmányai közben egyre többet hallgatta, hogy rájöjjön, hogyan játszható ez a műfaj cimbalmon. Csak zeneakadémiai tanulmányainak befejezése, 1999 után kezdett aktívan jazzt játszani, előbb Borbély Mihály Quartet B nevű együttesének vendégművészeként, majd nem sokkal később már a Dresch Quartet állandó tagjaként. 2005-ben saját kvintettet alapí¬tott, s ugyanebben az évben nagy figyelmet keltett a zongorista Szakcsi Lakatos Bélával közös Check it out, Igor című, improvizációs felvételeket tartalmazó albummal is. Egyre több partnerrel dolgozott úgy Magyarországon, mint külföldön, mindeközben Eötvös Péter műveinek előadójaként a kortárs zenei színtérnek továbbra is rendszeres közreműködője maradt. 2013-ban létrehozta sodró lendületű trióját, a Cimbiózist, mellyel két nagyszerű lemezt is kiadott. Nem sokkal ezt megelőzően a legendás amerikai szaxofonos, Charles Lloyd felkérte, hogy játsszanak együtt Sky Triója budapesti koncertjén, majd röviddel ezután meghívta Wild Man Dance projektjébe, melynek 2015-ben a Blue Note kiadónál megjelent lemezén Lukács – Lloyd mellett – olyan előadókkal működött közre, mint a zongorista Gerald Clayton és a dobos Gerald Cleaver.
A Lloyd együttesével való együttműködés révén dolgozott és került barátságba Grenadierrel és Harlanddal is. „Mindkettő remek muzsikus, nyitott mindenféle zenére. Ezért gondoltam, hogy ideális partnerek lesznek a zenémhez” – Lukács Miklós e kijelentését tökéletesen igazolja a Cimbalom Unlimited felvételeinek lenyűgöző, dús hangzása. A lemezen az újak mellett Lukács néhány régebbi szerzeménye is megtalálható. „Kettős szándékom volt: a cimbalom minél több hangját megmutatni, és érzékeltetni, hogy a XXI. század hangszere” – mondja. „Fel akartam idézni a múltat, hogy ábrázoljam a jelent, és a jövőt fürkésszem a saját zenei gondola¬taimmal”.
Mint általában, ezúttal is közvetít, új tájakra vezetve bennünket.
(Peter Margasak kísérőszövegének felhasználásával)
Kelemen Barnanás - Kocsis Zoltán Hommage à Fritz Kreisler
Az album a Gramofon-díj - „Az év magyar klasszikus zenei hanglemeze” díjat kapta meg.
Fritz Kreisler (1875-1962) alighanem ma is elégedett lenne művei fogadtatásával. Bár több operettet, számtalan dalt, sőt egy vonósnégyest is írt, sohasem állította magáról, hogy nagyjelentőségű zeneszerző; ennek ellenére óriási mértékben járult hozzá a hegedűrepertoár szélesítéséhez, átirataival, feldolgozásaival, közreadói munkásságával és – nem utolsó sorban – eredeti műveivel is. E kis darabok némelyike elkészülte után szinte pillanatok alatt ért el óriási népszerűséget, megjelenve a kor majd’ minden jelentősebb hegedűsének műsorán Ysaÿe-tól Elmanig, Szigeti-től Heifetzig, Vecseytől Zimbalistig. Ideális ráadás-számok lévén egyes előadók számára a hegedű-szólóestek szinte kötelező befejezését, a desszertet jelentették, más részről meg szinte kínálták magukat a gyermekéveit élő hangrögzítés általi megörökítésre; a tízes évek derekától úgyszólván rendszeressé váltak Kreisler műveinek ismételt felvételei a különböző hanglemezkiadó cégek stúdióiban, a leghangsúlyosab¬ban magának Kreislernek közreműködésével. Se szeri se száma azoknak a hangfelvételeknek, amelyeket 1904-től 1941-ig a hegedűsök „dollárkirálya” az akkori legnagyobb hanglemezgyárak számára készített. Kreisler megejtő hegedűhangja, különleges vibrátója, a jó ízlés határát soha nem áthágó portamentói első kézből idézik fel a bécsi szecesszió varázsát, a zeneileg is bábeli Monarchiát, az utolsó békeéveket, amelyekben a század vitathatatlanul legjelentősebb zenei remeklései születtek. E kis – néha nagyobb – darabok egyszerre jelentik a fin de siècle és a századelő, tehát a zenetörténet egyik legérdekesebb szakaszának különleges „jegyzetblokkját”, éppúgy reflektálva a kor jellegzetességeire, mint ahogy a maga idejében Liszt Ferenc átiratai, parafrázisai is visszatükrözték a barokktól saját koráig terjedő időszak stílusjegyeit, jellemzőit. Nem csoda, ha népszerűségük túlélt korszak-, stílus- és szemléletváltásokat.
Sokoldalú muzsikus lévén Kreisler kitűnően zongorázott is, bár ezzel a képességével nem állt egyedül: Enescu, Heifetz, Grumiaux és még sok más hegedűs is magas fokú zongoratudást mondhatott a magáénak. Kreisler azonban közöttük is kivételes helyet foglal el darabjainak roppant magas igényű zongorakíséreteivel, amelyek túlnyomó többsége igen komoly technikai tudást és művészi hozzáállást feltételez. Első olvasatra kitűnik, hogy ezeknek a zongoraszólamoknak a szerzője maga is pianista, legalábbis olyan szinten, hogy saját fiziológiai és auditív élményeivel hitelesíthesse a leírt hangjegyeket. Zongoraszólamai távol állnak a blattolási anyag fogalmától, igen alapos és sokrétű felkészülést igényelnek pusztán a zongorista részéről is. Szinte egyetlen darabja sincs, amiben a kíséret ne lenne a legpontosabban, legminuciózusabban kidolgozva. A zenekari gondolkodásmódot idéző faktúrák sosem válnak játszhatatlanul nehézzé; ám a zongorista nem kerülheti el a komoly, sőt a rendszeres kísérletezéstől sem mentes munkát.
Hosszan lehetne még taglalni a Kreisler által lefektetett kíséretek jellemzőit, értékeit, különlegességeit, amelyek mögött nem csak kivételes hangzásérzék, de szilárdan megalapozott pianista tudás is áll. Semmiféle felsorolás nem pótolhatja azonban a legdöntőbb érvet, a csakis hangzásában megvalósulható hiteles előadást, a művek akusztikai élménnyé tételét. Ilyen aprólékos kidolgozottság – magától értetődően – a legnagyobb mértékben megérdemli a komolynál is komolyabb munkabefektetés árán létrejövő szöveghű előadást, sőt azon túlmenően a sajtóhibák, illetve a nyilvánvaló elírások gondosan végzett hallgatólagos javítását.
(Kocsis Zoltán kísérőszövegének felhasználásával)
Bacsó Kristóf TRIAD & Lionel Loueke Pannon Blue
A kiadvány a Gramofon-díj - „Az év magyar jazzlemeze” díjat szerezte meg.
Élénken emlékszem a decemberi estére, amikor a mindig választékos Bacsó Kristóf nagyvonalúbban és lezserebben szólózott, mint valaha. Egy sztárvendég és megszokott együttesének társaságában történt meg ez a felszikrázás. Az amerikai, de Beninből származó gitáros-énekes-szerzőt a később Pannon Blue néven végleges formáját elnyerő anyag felvételére hívta meg Bacsó. akivel még az Amerikában töltött évek alatt barátkozott össze. Időközben Loueke világsztár lett, 2008 óta a Blue Note adja ki lemezeit, többek között Herbie Hancock és Joe Lovano, Robert Glasper és Wayne Shorter zenésztársa.
Bacsó, aki igazi zenei intellektus, sok emlékezetes témát tett le már a kottatartóra, mint például a Caffeine Express vagy a Lunar Dance címűeket, és ezeket élvezetes hangszerelésekben szólaltatta meg kvartettje, kvintettje vagy a Modern Art Orchestra big band, amelynek kulcstagja. Olyannyira, hogy a MAO ez idő szerint utolsó korongját kizárólag az ő szerzeményeinek szentelték. Bacsó talán azért ennyire gondolkodó zenész, mert klasszikus hegedűt tanult először, és nem a tinédzserek dühével kezdte el fújni a szaxofont. Az improvizálás lehetősége vonzotta a jazzhez, és ez irányú lelkesedését azóta is megőrizte: mindannyiszor érezni lendületét, ahányszor belekezd egy szólóba. A stúdióbeli szabad rögtönzések általában nem kerülnek rá a mesterszalagra, de ez itt másképp van: két ad libitum tétel is található a lemez végleges formájában.
Bacsó a Zeneakadémia jazz tanszaka után Párizsban, majd Bostonban, a Berklee-n tökéletesítette tovább tudását. Jelentős számú munkája jelent meg azóta lemezen, szinte mindegyik a BMC Recordsnál, kvartett, kvintett és big band; koncert- és stúdiófelvételek. Gadó Gáborral és Oláh Kálmánnal, két európai szinten is magasan jegyzett zenekarvezetővel több felállásban is szerepelt. Bár sokáig az altszaxofon volt az első választása a fúvós arzenálból, miközben mindig kéznél volt más hangfekvésű hangszer is, a tény, hogy újabban már a tenor az első számú hangszere, jelentősen megnövelte művészi kifejező erejét.
A Triad, ami történetesen csak Berklee-t megjárt magyar jazzmuzsikusból áll, és ami már negyedik éve a legfontosabb zenekara, jelentős pozícióra tett szert a jazz színtéren. A legfiatalabb tag Juhász Márton, aki szinte minden stílusban otthon érzi magát, bár az is biztos, hogy az afrikai ritmusok iránt különös vonzalmat táplál. Bacsó régi társa Tzumó Árpád, aki elképesztően érzi a Fendert, máshol pedig ensemble-játékosi képességeit kamatoztatja, összetartja a szóló szaxofont és a feltett zenei kérdésekre válaszoló, majd éppen visszakérdező gitárt. Loueke egyformán izgalmas, amikor unisono követi a dallamot, vagy éppen ellenpontoz. A gitáros olyan pillanatban érkezett vendégségbe a Triadhoz, amikor a zenekar csúcsra ért: elég ideje voltak már együtt, és rengeteg megvalósításra váró ötlet lapult a puttonyukban.
A Triad tagjainak magyar zenei hátterét különös fényben világítja meg a Pannon Betyars on the Land of the Pampas című szám. Persze könnyen átélhető ez a külföldi hallgatók számára is, köszönhetően annak, hogy iróniával és humorral kezelik ezt az örökséget. A “blue” fogalma nem lehet idegen attól a néptől, amelyiknek eddigi két világslágere a Szomorú vasárnap és a Hulló falevelek. De Loueke és világcsavargó magyar barátai egy egészen másik történetet tesznek átélhetővé.
Zipernovszky Kornél
És végül, de nem utolsósorban a Jazzma.hu-n a zenészi szavazatok alapján:
Az év albuma: True Listener (Gyémánt Bálint Trió) és
Az év lemezkiadója: BMC Records
